Acta Papensia 2016. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 16. évfolyam (Pápa, 2016)

2016 / 3-4. szám - Forrásközlés - Mezei Zsolt: Históriás ének Csepreg 1621. évi nagy veszededlméről (Egy újabb variáns)

■ф Forrásközlés ф>

Acta Papensia XVI (2016) 3-4. szám

egy része ott van, s arról tárgyalnak, hogy a lapot mint vegyék el tőlem. Megdöbbentem az alattomosságnak erre a nagyságára. Előttem ugyanis soha elégedetlenségüket ki nem fejezték. Amikor pedig a társaságuknak egyik beltagját megkérdeztem, hogy miért tették ezt, a válasza az volt hogy: „a miénk legyen.” Mikor mondom neki, de hiszen eddig is a mienk volt és megmondottam, hogy nem az enyém, - válasza az volt: „így nem egészen a miénk.” Ekkor értettem meg, hogy mit jelent ez a szó: „DIÁKSZÖVETSÉG”. Bár ennek a szövetségnek világi tagjai között sok mély hitű lelket találtam, lelkészjellegű tagjainál azonban egy bizonyos szabadkőműves-féle szolidaritást egymás iránt. Én a megszállás alatti szenvedéseim után, itteni nagy anyagi küzdelmeimben, szegénységemben vágyva vártam egy meghitt, őszinte, imádkozó meleg baráti körre, testvéri közösségre, kerestem társaságukat, lelkemnek legjavát, szívemnek minden szerete- tét minden feltétel nélkül adtam oda nekik, ők ezt el is fogadták, ki is használták, de soha nem viszonozták, engem a magukénak soha nem tartottak, s amikor talán már úgy látták, hogy a maguk szempontjából hasznomat nem veszik, a magam alapította lapból szinte kidobtak. Eleinte nem láttam át szándékaikon, de amikor így fejezte ki magát az egyik közülük, hogy azt akarják, hogy ez a lap az övék: „A MIENK” legyen bármily áron, oly mérhetetlenül nagy csömör fogott el, hogy a legközelebbi gyűlésükön, ahol még tárgyalni akartak volna velem, csömörrel jelentettem ki, hogy én az urakkal ebben az életben soha többé le nem ülök. Ezt a kijelentésemet meg is tartottam, mert ezekkel az urakkal aztán többet soha társadalmilag össze nem jöttem, legfeljebb hivatalos gyűlésen, amikor nem válogathattam, hogy kivel ülök egy asztalhoz. [Itt egy hosszabb szakasz ki van húzva a szövegből.]

így zárult le az 1933. év sok bánattal, keserűséggel a lelkemben, fájdalommal a szívemben, feleségem betegsége miatt temérdek gondokkal az agyvelőmben. Ilyen érzésekkel köszöntött az 1934-dik esztendő, amelyikben az én édes jó Anyámat is elvesztettem. Meghalt úgy, hogy négy fia közül egy sem lehetett ott sem halála órájában, sem koporsóját egyetlen egy fia ki nem kísérhette a temetőbe. Lelkemnek ez a sok megpróbáltatása szinte emberkerülővé tett a gyülekezetemben levő híveimen kívül. Régi jó barátaimmal, magyar fajtánkért aggódó, fajtánkat forró szívvel szerető drága jó barátaimmal maradtam együtt, azokkal, akikben több volt az őszinteség, a szeretet, mint a „kegyesség”. Lelkemnek ez a mély sebe még mindig nem gyógyult be, még műidig fáj, sajog. Pest környékének többi lelkipásztorai, akik a templomépítési államsegélyt és sok műiden mást nem

» 418 «