Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 3. szám - Szemle - Lukacs, John: A történetírás jövője (Hudi József)
Acta Papensia xiii (2013) 3. szám tisztában kell lennie korlátáival, a korlátok felismerése ugyanis „gazdagítja elménk működését és minőségét”. (83.) A történész célja a múlt minél elmélyültebb megismerése, a „hamisságok csökkentése”. A történetírás és regény műfaját és kapcsolatát azért érdemes tanulmányozni, mert mindkettő a XVIII. század terméke, ettől kezdve párhuzamos pályán haladtak. A modern regény 1750 táján az irodalom polgári műfajaként született, a hivatásos történetírás 1777 után alakult ki; mindkettő virágkora a XIX. század, hanyatlásuk (válságuk) a XX. század második felében következett be. A történelmi gondolkodás mélyen beivódott a regénybe, olyannyira, hogy 1850 után a komoly regények történelmi szociográfiákká váltak. A polgári társadalom válságával, az osztályok felbomlásával eltűnt a tárgyilagos nézőpont, ahonnan a regényíró a társadalom egészére rátekinthetett. Ettől kezdve az író az egyén önmagával való kapcsolatát ábrázolja. A regény két irányba mozdult el: a költészet és a történetírás felé. A tehetséges prózaírók történelmi, dokumentatív művek írásába kezdtek, melyekben valós történelmi személyeket ábrázolnak, de az elbeszélésben valós tényeket és fikciót szabadon ötvöznek — a történészek nagy bosszúságára. Lukacs maga is próbálkozott a műfaji határok feszegetésével: az Évek... c. munkája (1998) novellák és párbeszédek gyűjteménye, melyben egy-egy évszámhoz kötött fejezet első része egy elképzelt, de valószerű történetet tartalmaz, a hozzá tartozó párbeszédben viszont a történész beszélget saját magával, s bemutatja, hogy a történetben mi nem hiteles és pontos, mi nem elég valószerű. A történetírás jövőjéről szól a hatodik fejezet, amelyben számot vet azzal, hogy a vizuális kultúra („újfajta barbárság”) korában a könyv, olvasás visszaszorul, a hivatásos és amatőr történész közti válaszfal elmosódik, a történelem szerepe azonban nem változik: a múlt személyeinek és eseményeinek, sőt a felhasznált források és bizonyítékok folyamatos felülvizsgálatára, és az igazság felderítésére törekszik. A történész számára nemcsak az a fontos, hogy mit gondolnak, miben hisznek az emberek, hanem az is, hogy mikor, miért és hogyan teszik azt. Az utolsó fejezetben a mai átmeneti korban, a polgári kor (újkor) végén, a „gépi kor” kezdetén latolgatja a történetírás jövőjét, melyet kiszámíthatatlannak tart. Ebben a korban az emberek többsége vélhetőleg gépezetnek gondolja magát, s kisebbségben lesznek azok, akik úgy tekintenek magukra, mint Isten teremtményeire. A gépek a mechanikus okság elvén működnek, az emberi természet azonban nincs összhangban a fizika törvényeivel és sokféle okság- gal magyarázható. A történészek nem csupán egy hagyományos tudásforma specialistái: „A civilizáció szerény, de szilárd őrzőinek kell tekinteniük magukat — óvniuk, gyakorolniuk, művelniük és ápolniuk kell annak verbális és írott hagyományát ebben a most kialakuló képi, primitív és egyre inkább [ 495 ]
