Acta Papensia 2007 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 7. évfolyam (Pápa, 2007)
3-4. szám - Műhely - Szilágyi Márton: Történeti rétegek a Csokonai-kultuszban
Műhely kurzus képét mutatja. Diagnózisa, amelyet egyébként figyelemre méltó metodológiai javaslatokkal egészített ki, pontos: a magát kultusztörténetként meghatározó tanulmányok egy része ugyanis az utóbbi másfél évtizedben valóban a Dávidházi Péter könyvének módszertanából származó alapelvek erős szuggesztióját követte, s számos dolgozat a szokásrend, a vallásos beállítódás és nyelvhasználati mód vizsgálata során többnyire a Shakespeare kapcsán paradigmatikus érvénnyel leírt jelenségek reprízét mutatta fel. Azaz olyan esettanulmányokat kaptunk - tisztelet a kivételeknek -, amelyek nem gondolták végig a tárgyukhoz igazodó módszertan kialakításának szükségességét, elegendőnek vélték a ráutalást a Dávidházi-könyv bevezető elméleti fejezetére. Legalább ennyire jellemző azonban a Lakner leírta másik jelenség is: a kultuszok ironikus kezelése és állandó elhárítása a befogadás egyéb módozataitól pedig olykor már azt a veszélyes és módszertanilag igencsak nehezen megalapozható benyomást idézte föl, hogy egy jelentős, kultusszal is rendelkező személy (író) vizsgálatakor a kultuszt interpretáló kultuszkutató eleve kívül és felül képes állni a kultusz mindennémű formáján.9 Nem utolsó sorban ebből is következett, hogy egy-egy írói életmű vizsgálatakor - ha az értekező a kultusz szerepéből kívánt kiindulni - a kultusz lebontásának látványos és persze retorikailag mindig hálás műveletei már- már az életmű elemzésének értelmezői feladatát is helyettesíteni látszottak. Már csak ezért is célszerűnek tűnik nem a tárgy megtisztításának - elméletileg egyébként meglehetősen illuzórikus - műveleteként felfogni a kultusztörténet illetékességét, azaz nem előzetesen, egy életrajz „igazi" elmondása előtt áttekinteni az életmű kultikus kezelésének főbb tendenciáit,10 hanem a biográfia újragondolásának végső fázisaként a Csokonaitól betölteni kívánt, megcélzott társadalmi szerepekhez mérten interpretálni azokat a funkciókat, amelyet a kultusz Csokonainak (személyének és életművének) tulajdoníthatott. 9 Ezt a szemléletet látszik erősíteni Margócsy István legutóbbi tanulmánykötetének előszava is, amely a kultuszkutatás egyik legfőbb hozadékát a kultikus szemlélet visszaszorításában véli felfedezni: „S ugyancsak a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján indult meg Magyarországon (elsősorban Dávidházi Péter kezdeményezésére) az irodalmi kultuszok egyre rendszeresebb kutatása, s ez a kutatás, mely hamarosan komoly szervezettséggel tudott működni, s mely mára igen jelentős eredményeket és teljesítményeket is tudhat maga mögött, nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a mai magyar irodalom önszemléletében jelentős teret nyert a sokáig kritika és önreflexió nélkül ható kultikus szemléletre való reflektálás és bírálat." MARGÓCSY 2007. 29-30. 10 Ilyen módszertant követ egyébként Margócsy István Petőfi-könyve is. Lásd a kötet „A Pe- tőfi-kultusz határtalanságáról" című nagy nyitófejezetét: MARGÓCSY István: Petőfi Sándor. Kísérlet. Bp., 1999.11-47. (Klasszikusaink). 328 Acta Papensia VII (2007) 3-4.
