Acta Papensia 2004 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 4. évfolyam (Pápa, 2004)
3-4. szám - Szemle - Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás?
Szemle arra mutat, hogy azok az emberek, akik korábban a katolikus egyház tanítását, nyelvezetét jól ismerték, az új egyházi fogalomrendszerrel találkozva nem egyszerűen átvették azokat, hanem ütköztették egymással a régit és az újat, gondolkodtak, s végül döntöttek egyik vagy másik mellett. Azok is, akik később csatlakoztak az evangéliumi tanításokhoz, és azok is, akik végül megmaradtak a katolikus egyház oldalán. Az egyszerű emberek vagy ahogy a korabeli szóhasználatot átvéve Péter Katalin nevezi őket: a „szegény község" tehát kulcsfontosságú szerepet játszott a reformáció magyarországi megjelenésében. De mi a helyzet az új tanítások elterjedésével? Vajon mit lehet mondani arról a történetírásban elterjedt közhelyről, amit röviden csak a „cuius regio, eius religio" elveként szoktunk emlegetni? Milyen szerepet játszott Magyarországon a világi felsőség — az uralkodó és a földesurak — a reformáció elterjesztésében? Ennek megértéséhez egy új fogalmat, a kegyúr fogalmát magyarázza meg a szerző. Magyarországon a földesúr rendelkezett a birtokain lévő egyházakkal, abban az értelemben, hogy ő hívta meg papját, ő engedélyezte a római katolikus egyház által megkövetelt tized beszedését. Ezen jogok gyakorlása független volt attól, hogy a birtokon álló egyház római katolikus vagy ortodox, illetve hogy a birtokos maga melyik egyház tagja volt. Erről legékesszólóbban egy Brankovics György szerb despota és Hunyadi János közötti megállapodást írásba foglaló 1444-ből származó oklevél tájékoztat bennünket. Annak megválaszolásához, hogy vajon milyen szerepük volt a földesuraknak a reformáció elterjesztésében a kegyúri jogok gyakorlatát kell megvizsgálni. Ezt a problémát boncolgatja a „Kegyurak a reformációban" címet viselő fejezet. Elsőként bemutatja a szerző, hogy miért nem következett be Magyarországon a reformáció tanításaiból lassanként kikristályosodó egyházak valamelyikének államegyházzá tétele. Ha a Hunyadi Mátyás által követett politikára gondolunk, vagy II. Lajos felesége, Mária királyné udvarának az új tanokkal való szimpatizálását emeljük ki, azt lehet mondani, hogy logikus lett volna egyfajta olyan állásfoglalás, ami bekövetkezett Angliában vagy egyes német fejedelemségekben. Hogy ez mégsem így történt, annak okát elsősorban a török veszedelemben, és a pápaság — remények szerint — ezt ellensúlyozni tudó politikai hatalmában találja meg a szerző. A földesurak viselkedését a három országrészben külön-külön vizsgálja írásában Péter Katalin A hódoltságban, mint azt az alfejezet címe is kijelenti, nem voltak kegyurak. Mindez azt jelenti, hogy a török hatóságok érdektelenségét kihasználva ezen a területen a közösség, tehát a „szegény község" maga dönthetett papja felől. Erdélyben egy sajátos, Európában szokatlan vallási tolerancia alakult ki, talán épp lengyel mintára (Szapolvai János király felesége, Izabella lengyel királylány volt). Ez és a XVI. század derekának zavaros viszonyai kikezdték a földesurak kegyúri jogát. Gyakorlatilag itt is a község volt az, amely a vallásgyakorlatról döntött. A királyi országrész földesurai pedig a források tanúsága szerint nem sokat törődtek a birtokaikon élők vallásgyakorlatával. Erre csak néhány konkrét példával rendelkezünk, azonban ezek is meggyőzőek. Az egyik, amit a szerző idéz, Perényi Péter esete, akiről feljegyezték, hogy míg várában karácsonykor az evangéliumi tanítások szerinti prédikációt hallgatott, addig a vár alatti településen szabályos katolikus szentmisét mutattak be. Az érdektelenség e jeleivel szemben állnak azok a történetírásban elterjedt nézetek, melyek szerint egyes földesurak áttérésük után birtokaik népét magukkal vitték Acta Papensia IV (2004) 3-4. 199
