Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)

1-2. szám - Műhely - Tóth István György: Alfabetizáció a XVII-XVIII. századi Magyarországon

TtTH ISTVÁN GYÖRGY Alfabetizáciú a XVII-XVIII. századi Magyarországon ___________________________Műhely G O NDOLTA A FENE! — írta Arany János egy, az egyik versét elemző kritika oldalára, és ez az indulatos költői megjegyzés minden magára valamit adó történészben kételyt kell, hogy ébresszen a saját eredményei iránt. Az alfabetizáció elsősorban a koraújkor és a 19. század problémája, ezért a mai történészt nem fenyegeti az a veszély, ami Arany János kritikusát. Nem valószinű, hogy bárki is az aláírásokat számolgató történész mögé álljon, és azt mondja: tudtam én bizony írni, csak itt most éppen keresztet rajzoltam. A történésznek magának kell kételkednie saját eredményeiben, ha statisztikusan vizsgál egy olyan bonyolult kérdéskört, mint amilyen az írástudás, és a szóbeliség. Az alfabetizáció-kutatás alapja a rendelkezésre álló sajátkezű kézjegyek (szinte mindig aláírások) statisztikus kiértékelése kell, hogy legyen. Enélkül akárhány ragyogó idézet arról, hogy ki tudott írni vagy olvasni, legyen az akár nemességvizsgálat anyagából, akár boszorkányperekből, csak a levegőben lóg, hiszen nem tudhatjuk, hogy mennyire jellemző ez az idézet az adott társadalom egészére. Véleményem szerint ezért az alfabetizációkutatásban csak a statisztikakészítés és a mentalitástörténet párosítása lehet eredményes. Az aláírásokat és kereszteket kiértékelő táblázatokat is csak akkor értelmezhetjük helyesen, ha látjuk a mögöttük álló társadalmi elvárásokat, azt hogy mikor mennyire volt fontos a sajátkezű aláírás egy adott közösségben. Az aláírás és írástudás közé tett azonosságjel azonban több mint kétséges. Én kutatásaim közben állandóan szembesültem azzal a kétellyel, hátha nem is igaz ez az egész? Hátha más írta az aláírásokat, amiket összeszámoltam, hátha viszont tudtak írni a keresztet rajzolók? A keresztet rajzoló írástudók és az aláíráspárok problmájáról a „Mivelhogy magad írást nem tudsz” című könyvemben hosszabban írtam, itt csak utalok erre. Ez a kétely nemcsak engem, a könyv íróját gyötört, de az olvasókat is. Azt nem mondta senki, hogy rosszul adogattam volna össze a keresztek és aláírások számát, azt annál inkább, hogy rosszul választottam meg a vizsgálat bázisát, bár a Vas megyei kutatásokat hét további megye adataival ellenőriztem. Más kritikusaim azt feltételezték, hogy figyelmen kívül hagytam olyan alapvető, akkoriban mindenki által ismert, de mára már feledésbe merült társadalmi szokásokat, mint pl. hogy a gyenge látású, remegő kezű, az iskolapadot rég elhagyott öregek nem szívesen nevettették ki magukat, tekintélyüket elvesztve a gyalázatos helyesírású, girbegurba kézírásukkal. Ezért inkább keresztet rajzoltak, de azért ez korántsem jelenti azt, hogy Acta Papensia II. (2002) 1-2. 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom