Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely hogy honnan és mikor indul42, sem azt, hogy meddig van érvényben43. Kora újkori használatának egyik legfigyelemreméltóbb sajátossága azonban, hogy nem korlátozódik a 42 A formula legkorábbi előfordulásait jelenleg az 1403-1439 közötti időszakra datált budai jogkönyvből tudom kimutatni. Javak átruházására, örökölt javak elidegenítésére, illetve azokkal kapcsolatos tulajdonjog tanúsítására vonatkoznak a következő cikkelyek. 309. cikkely: „Der zu eynem gescheft wirt gépétén, das er das furen suile, der sal dor zu gehen mit andern geczeugen. Vnnd so der mensch, der das gescheft gethon hat, stirbt, So sulién dy gescheft hern vnnd dy geczeugen mit schrift ader mit priefen vor den Rat chomen, ap das sey geschahen worden. Jst aber des nicht, So ist iB genug mit den czeugen, vnnd sehol melden alle stuck, dy der mensch hat geschah, Das alles ordenlich sol peschriben werden yn das stat pu'ch.” MOLLAY Károly: Das Ofner Statdtrecht. Bp., 1959. 161. 378. cikkely: „So ainer dem andern seyn recht vorkauft ader seinen ausspruch, den er hat zu einem erb, mit priefen ader ane prieff' [... ] Uott, 182. A formulával zálogügyletekkel kapcsolatban is találkozunk. 304. cikkely: „Wo ein man erb ezu pfant hab mit gelubde ader mit priefen, der sehol daß drey rechtage auf pietenvor gericht.”Uott. 159. Záloglevél elvesztésének az esetére a 385. cikkely egyaránt előírja a tanúsítás szimbolikus formáját (eskütétel) és az írott formát. „Wirt eynem man eyn pfant brieff verlorn, So sehol der glauber eynen aid thuen, das er nicht wais, wo der prieff sey Vnnd op er funden wurd, das er ap sey vnnd todte Vnnd dar vber sehol er seinen schuldiger Mit andern priefen sicherhait thu'n vor an spru'ch.” Uott. 184. A 382. cikkely a kereskedők közötti kezességvállalás tárgykörében említi a formulát: „Dye sicherkait, dy eyn man auf nympt yn seynem handel auf purge mit priefen ader an prieff, das sol stehen vncz auff dy zeit, Alz dy prief sagen ader alz sich der handil erlauffenn hat, Vnnd also das er auff ander sicherhait nit mu'g sprechen ehe des tages, den eyner dem andern geben hat mit Worten ader mit priefenn.” Uott. 183. Más cikkelyek pedig a származás, személyazonosság tanúsítása kapcsán emlegetik. 203. cikkely: „Fremde gezeugnuB mit priefen ader mit leuthen sehol nicht ap genomen werden.” Uott. 129. A 247. cikkely a tolvajlás bűnével, valamint azzal kapcsolatban hivatkozik rá, hogy senkit sem lehet akarata ellenére tanúskodásra kényszeríteni „mit pewerthen stat prief enn oder mit geschwomen purgem des roets.” Uott. 143. A 248. cikkelyben haláleset tanúsítása kapcsán találjuk meg: „man mag den nicht nürt mit pewerten, versigilten priefen ader mit rats leuthen aber mith geschwomen purgem eynen todten vberweisen.” Uott. 143. Megjelenik továbbá a prókátortétel kontextusában is, nevezetesen a 327. cikkelyben: „Der ainen ader manchenn procuratorem machin wil, der sehol das thuen mit gutter prießcher pewerung oder mit wissen der Rat hem” Uott. 167. Végül megemlíteném, hogy az a jogi-kommunikációs alapú kételkedés, ami az adósságoknak a hitelező által történt egyszerű feljegyzésével kapcsolatos, s ami számos kora újkori jogi szövegünkben megtalálható, már a budai jogkönyvben is megjelenik, ahogy azt a 376. cikkely tanúsítja az egy márkánál nagyobb összegekre vonatkozóan: „WaB kaufleut In iren puchem geschahen haben, sol man nit gancz glauben [... ] Man sehol der kauff leut pucher, so sy klagen nach gelt schuldt, dy sy haben geschähen, nit hoer glauben, Dan auf eyn marck.” Uott. 182. (Kiemelések tőlem: Sz. K. I.) 43 A jogi szóbeliség továbbélő gyakorlatáról a legkésőbbi adataim a 18. század végéről, a 19. század elejéről származnak. A 47. jegyzetben hivatkozott szegedi eseteken kívül hadd idézzek néhány jellegzetes lokális rendelkezést. A Jászkun Kerület 1799-i évi hatodik, „a vevésről és adásról” szóló statútuma immár olyan korszakban keletkezett, amikor a polgárjogi ügyletek írásbelisége igen jelentős mértéket kellett öltsön, legalábbis a felsőbb rendelkezések szennt. A rendelet maga is hivatkozik az egyik királyi „regulatióra”, mely szennt az ingó és ingatlan javak elidegenítéséről jegyzőkönyvet kell vezetni, valamint bizonyságlevelet kiadni („az ingatlan jószágoknak örökös eladása mindenkor a helybéli tanács előtt menjen véghez és a fundusok könyvében vagy más arra különösen rendelt protocollumban beirattasson [s a nótárius] adja ki a feleknek az adásról és vételről szokott stílussal elkészült, helység pecsétjével megerősített és maga által subscribált bizonyságlevelet vagy contractust).” Mindennek ellenére a statutum tartalmaz egy fontos kitételt, amelyben az adásvételi ügyletek utólagos bizonyításának az alternatív lehetősége tűnik fel: „Azon esetre pedig, ha a fassióknak protocollumban való írásakor az örökös eladásnak említése kimaradna, és ezen az okon idő jártával valaki az eladott jószágot zálogos jussal visszavenni kivánná, ha csak a kereső fél a neki adott contractussal, vagy ha contractus nem íratott, a még életben levő tanácsbéliekkel, vagy ha azok megholtak, más tanukkal meg nem bizonyítja, hogy azon eladás valósággal zálogos volt, úgy kell azt tartani, mint örökös adást és vételt.” Corpus statutorum II (Második fele). 58—59. Ide sorolnám továbbá azokat a — gyakorta többször is megismételt — rendelkezéseket, amelyek a passus nélküli adásvételeket tilalmazzák. Bihar megyének egy 1794-ben hozott (s részlegesen már idézett) statútuma például mind az emberek, mind a jószág „személyazonosságának” a tanúsítását csakis annak írott formájában engedi meg, és — ami szempontunkból lényeges — elítéli a létező, 20 ActaPapensiaII (2002) 1-2.
