Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
3-4. szám - Szemle - Kosa László: „Hét szilvafa árnyékában”. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon
Szemle nemességet helyezte a vizsgálat középpontjába oly módon, hogy tekintetbe vette a birtokos nemesség alsó, „szerényebb vagyonú” rétegét és a nemesség és parasztság közti „átmeneti csoportokat” is. Minthogy a köznemesség alsó része gyakorlatilag sem jogi, sem vagyoni, sem etnikai (kulturális) szempontból nem volt egységes, az alcímben helyesebb lett volna nemesség „alsó rétege” helyett a „köznemesség alsó rétegei"-ről beszélni. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a magyar történetírás gyakorlatában nincs egységes álláspont a kisnentesség társadalmi struktúrában elfoglalt helyét illetően. A késő középkor kutatói közül egyesek (pl. Kubinyi András) Kosától eltérően a parasztság életmódjának tárgyalásakor beszélnek az egytelkes (kuri- ális) nemesekről. A szemléletváltozás mellett feltehetően az újkor forrásbősége is hozzájárult ahhoz, hogy a kutatók többsége ma - miközben elismeri a két társadalmi csoport kulturális egymásra hatását - inkább a kisnemességnek a paraszti világtól való elkülönülésére helyezi a hangsúlyt. A dilemmát legtömörebben Maksay Ferenc fogalmazta meg, amikor a kisbirtokos nemesek átmeneti helyzetének jelölésére a parasztnemesek terminust alkalmazta. A historiográfiai és történelemszemléleti problémákat taglaló előszót követő fejezetekben a szerző a kisnemesség 1848 előtti társadalomtörténetét körvonalazza: kijelöli e réteg (rétegek) társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, gazdag forrásanyag és szakirodalom (mintegy 330 bibliográfiai tétel) felhasználásával bemutatja öntudatát és magatartását, történelemszemléletét, mentalitását, életmódját, társadalmi önszerveződésének formáit, művelődésének jellegzetességeit. A szerző érdeme, hogy a kisnemesség sorsát folyamatában, a XVIII. század végétől a kiegyezés koráig követi nyomon, s számos esetben a XX. századra is kitekint. Helyenként alkalmazott néprajzos munkamódszerével — a kisne- mességről főként a XIX. század második felében írt irodalmi műveknek (pl. novelláknak, színműveknek, regényeknek stb.) történeti forrásként való felhasználásával - ezúttal sem érthetünk egyet. A szerzőnek legnehezebb dolga nyilvánvalóan a fogalmi meghatározással volt (I. fejezet), hiszen a kisnemesség lefelé (a parasztság felé) és felfelé (a jómódú köznemesség felé) is nyitott társadalomalakulat volt. Munkahipotézisként a kisnemességet a köznemesség saját (fizikai és szellemi) munkából élő, szegény rétegének tekintette, amelyet többek közt az életvitel, a társadalmi magatartás, gondolkodásmód hasonlósága vagy azonossága konstruál. A II. fejezetből kitűnik, hogy a rendi társadalomban a nemesi állapot, a születési előjogok a legfőbb társadalmi jót jelentették, amely tekintélyt, közmegbecsülést, boldogabb életet biztosított. Az úri magatartáshoz mindenkor hozzátartozott a paraszti környezet lenézése, megvetése, a cselédek tegezése, a világi és egyházi előírásokat is semmibe vevő dölyf, kevélység. A következő fejezetben (A történelem értéke) a szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a nemesség számára felértékelődött a történelem, amelyen hatalma nyugodott, ezért magát a magyar történelem formálójaként, a haza védelmezőjeként fogalmazta meg. A kisnemes- ségnek a parasztsághoz hasonlóan nem volt „rendszeres történelemtudása", de saját történetét fontosnak tartotta. A származás, a nemesség fenntartása (igazolása) a kisnemesség körében jóval Acta Papensia II (2002) 3-4. 281
