Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely gondolkodnunk azon is, milyen egyéb következményekkel járhatott, hogy a kora újkori lokális jog elfogadta ugyanazon ügylet akár szóbeli, akár írásbeli tanúsítását. Vajon ez a gyakorlat nem csökkenthette-e jelentős mértékben például az írott dokumentumok (mint bizonyítékok) elkészítésének és megőrzésének a gyakoriságát? S vajon nem hathatott-e ki általánosabban is — és nyilvánvalóan visszafogó erővel — az írni tanulás igényére, az írás presztízsére/57 Ezekre a kérdésekre természetesen csak részletes lokális vizsgálatok adhatnának választ, ahogyan arra a kérdésre is, mikor is veszíthette el érvényét formulánk. A jegyzetekben bemutatott adatok túlnyomó többsége a 16-17. századból került elő, ugyanakkor nem kevés esetben találkoztunk olyan 18. századiakkal is, melyek a Habsburg adminisztráció újraberendezkedésével és a lokális, helyhatósági írásbeliség előmozdítását célzó törekvéseivel egyidősek vagy annál későbbiek. III. Károly, Mária Terézia, majd főként II. József és I. Ferenc uralkodásának az időszakából valóban kimutatható egy, az alternatív bizonyítási mód megszüntetésére irányuló felső szándék (ingatlanadásvételi ügyletek és adósságok kötelező intabulálása, személyek és állatok passussainak kötelező használata, javak és alattvalók írott nyilvántartása, stb)58, úgy tűnik azonban, hogy a lokális gyakorlat igen szívósan őrzi és tovább élteti a vagylagos hitelesítés és bizonyítás lehetőségét is. Hogy pontosan meddig, hol és milyen mértékben, annak eldöntése még további kiterjedt kutatásokat igényel. Az itt bemutatott problematika összegzéseként úgy érzem, jogosult feltenni a következő kérdést: Vajon mi, történészek (hadd soroljam most magamat is közéjük), amikor általában csak és elsősorban az írásbeliség, az alfabétizáció oldaláról közelítjük meg a kora újkori kommunikáció jelenségét, nem vagyunk-e a korszak helyhatósági rendeletalkotóinak kicsit „kancsalító” örökösei, akik elődeik tevékenységének csupán az egyik oldalát veszik észre és értékelik igazán: azt, hogy fokozatosan az írásbeli bizonyító formák mellett tették le a voksukat? Vajon nem kellene-e a másik oldalt is meglátnunk és ugyanilyen komoly vizsgálat alá vennünk: azt, hogy mennyire jól ismerték, s mennyire figyelembe is vették rendelkezéseikben a többi — verbális vagy non-verbális, szóbeli vagy szimbolikus — kommunikációs formát is? Meglátásom szerint tehát egy olyan szintetikus megközelítésre volna szükségünk, amely egyszerre képes számolni a kora újkori kommunikációs repertoárnak mind a négy — vagy netán még több — formájával, s a kvantitatív összesítéseknél „életközelibben,” elsősorban a mindennapi gyakorlati használatok vizsgálata alapján tudja értelmezni azok súlyát és szerepét. 57 Érdekes volna például ebből a szemszögből is szemügyre venni azokat a statisztikai adatokat, melyeket Tóth István György a 17—18. századi körmendi, szentgotthárdi és sárvárfelvidéki uradalom jobbágyaira nézve, a jogi ügyleteikkel kapcsolatos dokumentumok meglétének/megőrzésének, illetve meg nem létének/meg nem őrzésének az eseteiről összeállított. TÓTH István György: „Mivelhogy magad írást nem tudsz..." 90-100. 58 HAJDÚ Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon... 339-350. KÁLLAY István: Városi bíráskodás... 30- 35. 100-107. 28 Acta Papensia II (2002) 1-2.
