Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
3-4. szám - Műhely - Kis-Halas Judit: „Amikor gyógyítok, angyalok jelennek meg a szemem előtt”
Műhely TERMINOLÓGIA 1. A területen ma használatban levő terminusok: Erzsiké önmagát, és a hozzá hasonlóan jóslással, gyógyítással foglalkozó mágikus szakértőket általánosságban jósnak nevezi. Emellett megkülönbözteti a kizárólag kártyavetéssel jósoló kártyásokat, és a viaszöntés technikáját alkalmazó viaszolókat, viaszosokat, vagy viaszöntőket, amely utóbbi csoportba sorolja saját magát is. Az általa használatos divinációs módszerre viaszotásként hivatkozik. Egyes betegségek okául a rontást nevezi meg, s e meghatározás szinonimájaként az átok kifejezést is használja. Ugyanez a tendencia érvényesül az általa megrontani értelemben alkalmazott átkot (le)tenni / (le)rakni / csinálni fogalmak esetében is. 2. A terület korábbi, néprajzi gyűjtésekből is ismert, de mára már kevéssé használt ter- rninusai: Az általam vizsgált területen — a Dél-Dunántúlon — a hagyományosan a boszorkány ellenfelének tartott, többek között a boszorkány-rontás okozta betegségeket is gyógyító mágikus specialistát javas (javos), az Ormánságban ezen kívül még a fíves megnevezéssel illették egészen a közelmúltig. Kizárólag Dél-Somogyban (elsősorban a Baranyába is átnyúló Zselicben) és Zalában volt használatos az öntő, illetve öntőasszony fogalom. Ez a fenti gyógyító-csoport egy speciális típusát jelöli: azokat, akik kizárólag viaszöntés segítségével azonosították, illetve gyógyították a boszorkány rontását, vagy általában a rontást. Az ormánsági és somogyi hiedelemadatok szerint javasok — többek között — a viaszöntést is alkalmazták azonosító eljárásként, de például a füstöléshez2 vagy a rontószer elégetésével történő házhoz idézéshez3 képest talán kevésbé gyakran. Az egész területre jellemző továbbá, hogy a viaszöntést egészen a 20. század hatvanas-hetvenes éveiig nem kizárólag a specialisták gyakorolták, hanem az ijedtség4 gyógyítására bárki alkalmazhatta. A „laikus” — tehát nem specialista általi — alkalmazás már a közelmúltban is jelentősen visszaszorult a szakértői gyakorlattal szemben. Maga a technika a „tudakozódásnak már a gek köréből. Ebből elsősorban a gyógyító, boszorkány, szentember, divináció, rontás témakörök adatait vet- tem figyelembe. 2 A füstölés során vagy a megrontott embert, állatot, vagy annak valamilyen tartozékát (pl. ruhadarab, haj, szór, stb.), füstölte meg valamilyen „füstölőszerrel” a javas, vagy az o tanácsára a megrontott személy hozzátartozói, illetve a megrontott állat gazdája. A füstölés eredményeként hamarosan megjelent a rontással gyanúsított személy, valamilyen ürüggyel (pl. kölcsönkérés) a megrontott személy, állat lakóhelyén. Ormánsági adatok: ZENTAI T. i. m. 1983. 139-142. 3 A feltételezett rontó által elrejtett rontószert (pl. fekete tyúkot, kígyófejet, kölespolyvát, hagymahéjat, elvetélt csecsemő holttestét, stb.), amit a javas által mondott helyen (pl. az istálló falában, jászol alatt elásva) meg is találtak, szintén a javas tanácsára elégették, s a rontó rövidesen megjelent. ZENTAI T. i. m. 1983. 140-141. (540. és 542. szöveg). 4 „Ijedtség” gyűjtőnévvel illették az egész magyar nyelvterületen azt a tünet-együttest, amely erős fejfájással, rossz lelkiállapottal, rémálmokkal, sírással jelentkezett. Okául, mint arra az elnevezés is utal, a meg- ijedést nevezték meg. Elsősorban csecsemők, kisgyermekek körében volt gyakori, de felnőttek esetében is előfordult. A magyar nyelvterület egészéről vannak adataink a betegség ón-, ólom-, vagy viaszöntéssel való gyógyítására, már a kora újkortól fogva. Az öntés során megszilárduló ón-, ólom-, viaszalakzatok mutatják meg a megijedést okozó állatot, eseményt, és igazolják az ijedtség diagnózist. Somogyi és zalai adatok az ijedtség öntéssel való gyógyításához: GÖNCZI Ferenc: Az emberi betegségek gyógyításaik a göcseji népnél = Ethnographia XVI. 1905. 345-361.; ormánsági adatok: ZENTAI T. i. m. 1983. 170— 171. (717. és 718. szövegek). 218 Acta Papensia II (2002) 3-4.
