Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely Akármelyik tipológiát tekintjük azonban, ha a mindenkori gyakorlati joghasználat szempontjából vesszük szemügyre a korszak kommunikációs repertoárját, a fentiekben felsorolt formák korántsem válnak el olyan élesen egymástól, ahogyan a felosztások sugallhatják, illetve ahogyan az említett bináris megkülönböztetés jegyében a kutatók sokáig vélték. Ha pusztán a testimonium humanum, az „emberi bizonyság” szerepét nézzük, ez — figyelem^ reméltó módon — egyáltalán nem csak az orális ügyletek esetében bír óriási jelentőséggel, hanem tulajdonképpen minden más formában is. Az írott tanúsítványok — „levelek” — megjelenése például egyáltalán nem szünteti meg az élőszó közreműködését, sem a dokumentum keletkezése során, sem pedig a későbbi bizonyítás aktusában. Igen gyakran találkozhatni azzal a jelenséggel, hogy a kérdéses szerződés, adóslevél vagy végrendelet szövege ott fekszik a bíróság előtt, olvasható, ám ők mégis beidézik azokat az embereket, akik a készítésnél jelen voltak - mert ott is jelen kellett lenniük „emlékező tanúknak” —, s gyakran még a dokumentum tartalmáról is kifaggatják őket31. A nomverbális hitelesítő eszközök alkalmazása esetében pedig különösen — és magától értetődően — nagy a testimonium humanum szerepe: a rítusok végrehajtásához, a gesztusok megtételéhez egyszerűen nélkülözhetetlenek, ahogyan nélkülözhetetlenek ahhoz is, hogy később, a 31 Igen gyakori ez a mód például a végrendelkezés utólagos bizonyításával kapcsolatos perekben a 17. századi úriszékeken. A szalónaki uradalomban 1613-ban hodászi felperes és kethelyi alperes jobbágyok között kezdődött ilyen per, melyben egyikük dédapja és annak egyik unokája végrendelkezésének a körülményeit vizsgálták ki. Mindkét esetben beidézték szóbeli bizonyságnak a per idején Kethelyen szolgáló Lőrinc papot, aki jelen volt mindkét aktus során, s akinek részletes vallomást kellett tennie arról, ki mit kire is hagyott akkor, annak ellenére, hogy írott végrendelet is készült. Sőt, az egyik esetben még a végrendelet valószínű írásba foglalóját, egy Hodászi Mihály nevű deákot is beidézték, akit ugyancsak „emlékezésre” kértek fel. Mellettük négy további szóbeli bizonyságot is megkérdeztek, akik bizonyára maguk is ott voltak a hagyatkozásnál. VARGA Endre: i. m. 133—136 (55. sz.). Egy lózsi lakos, vér szerinti utóda nem lévén, amint egy 1686-os perből (lózsi uradalom) kiderül, rokonait kihagyva, mostohafiai javára hagyatkozott. Minden bizonnyal írásban tette ezt, mert a hagyományozott földek nevét és nagyságát hosszan sorolja a perszöveg. A testamentumot azonban a rokonok valamint a földesúr is megtámadták, s maga az úriszék sem fogadta el első pillantásra az írott szó érvényét. A mostohafiaknak bizonyítaniuk kellett az elhunyttal való atyafiságukat, hogy a hagyományozott földek „őstől maradt” földek voltak, s hogy azokból, mint „condivisionalisokból” a mostohaftak már korábban is részesedtek. A mostohafiak a hagyatkozásnál jelenlévő szóbeli bizonyságokkal álltak elő: közülük ketten (65 illetve 70 éves) öregemberek voltak, mindketten a mezőváros esküdtjei, egy további tanú pedig maga a iudex villanus volt. Uott. 483-485 (257. sz.). Az is szembetűnő továbbá, hogy a peres felek nemritkán eleve hangsúlyozzák, hogy az írott „testamentum emberséges emberek elotth” tétetett-e avagy sem, mint ebben az 1647-es perben, melyben egy zborói (makovicai uradalom) jobbágy mostohaanyjának kell megvédenie férje végrendeletét. A asszony felajánlja, mint mondja, hogy a dokumentum, mellett „más eleuen bizorysagokkalis kész vagiok megh bizonitanom, hogi az mit keres rajtam az A [felperes], semmiuel nem tartozók nekie.” Uott. 901-903 (521. sz.), idézett rész: 901. (Kiemelések tőlem: Sz. K. I.) További példákra utalok és e kérdést bővebben tárgyalom: KRISTÓF Ildikó: ‘Rendeld el házadat mert meghalsz’... különösen 548-552. Álljon itt néhány késői példa Szeged szabad királyi városból is. Annak ellenére, hogy mind az ingatlanátruházások, mind az adósságok intabulálásának a gyakorlata akkor már több, mint fél évszázada bevettnek tekinthető, nem kevés esetben azt látjuk, hogy a bíróság előtt az igazi bizonyítékot mégis a szóbeli bizonyságok jelentik, amivel maguk a peres felek is tisztában vannak. Fűz Farkas földje zálogba adásának az ügyét vizsgálja ki például egy 1802-es polgári per, melynek első tanúja, egy béreslegény az átadás rítusában is jelenlévő tanú volt; elmondása szerint őt eleve azért hívták oda, hogy a „zálogba adandó Földnek ki határozására és jövendőben szükséges bizonyság tételre [...] megjelenne.” CsmL, SzL, IV. A. 1018. f. 1. (Kiemelés tőlem: Sz. K. I.) Hasonló módon, 1805-ben a bíróság csak azoknak a szóbeli tanúknak adott hitelt, akik jelen voltak, amikor Todorovics Tanasi kielégítette hitelezőjét. CsmL, SzL, IV. A. 1018. f. 2. 14 Acta Papensia II (2002) 1-2.
