Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

FÜR LAJOS: A románság népmozgalma Erdélyben, 1710–1850

Románok azonban már nemcsak az ún. történelmi Erdélyben, de a Kárpát-medence más területein is laktak, mégpedig mind növekvőbb számban. Néhány szórványos adaton kívül nincs semmi támpont arra, hogy mennyi is lehetett a szűkebb Erdély határától nyugatra és északra kinyúló tájakon a román telepesek lélekszáma a 17-18. század fordulóján. Ám ha a népcsoport főbázisán, Erdélyben mintegy 250-350 ezren lehettek, akkor nagyot nemigen tévedhetünk, ha ezzel egyidejűleg - mint említettük hozzávetőlegesen 150-200 ezerre becsüljük a- mondjuk így - magyarországi románság számát. Azt viszont már könnyű kiszámítani, hogy a második legnagyobb lélekszámú etnikumból a 19. század közepén mennyien laktak az Erdélyen kívüli országterületen, hiszen a 2,23 milliós összromán népességből ki kell vonni az erdélyi 1,22 milliót s a fennmaradó 1 millió volt a Magyarországon megtelepült román. Ha kiinduló adataink elfogadhatóak, akkor mintegy 130-140 év leforgása alatt a magyarországi és erdélyi románság együttes lélekszáma mintegy 500-600 ezerről 2,23 millióra, azaz négy-ötszörösére növekedett. Nem lehet kétséges, hogy a hozzávetőleges becsléseken nyugvó számítások szerint e népcsoport ilyen mértékű növekedése a nagyarányú vándorlási többlet nélkül elképzelhetetlen. Joggal becsülte hát a neves történeti demográfus (Dávid Zoltán) csak az 1720 és 1787 közötti román bevándorlás teljes lélekszámát mintegy 400 ezerre. És ha ezt kiegészíthetnénk a 18. század első és utolsó két, meg a 19. század első évtizedeinek vonatkozó adataival, akkor valószínűsíthető lenne akár az is, hogy e másfél évszázad teljes román bevándorlási többletét s a bevándoroltak leszármazottait hozzávetőlegesen 1 millió körülire tehetnénk. Tudjuk, hogy a román történetírás a miénkkel éppen ellentétes folyamatokról írt és beszél ma is. Arról ti., hogy a rosszabb erdélyi állapotok és közviszonyok miatt a 18. században és a 19. század első évtizedeiben a románság nagy számban vándorolt ki Erdélyből a jobb lehetőségeket (!) kínáló és biztosító Kárpátokon túli fejedelemségekbe. Szerintük tehát, mint említettük, a románoknak Erdélyben és Magyarországon nem vándorlási többlete, hanem fordítva: jelentős vándorlási vesztesége volt e másfél évszázad alatt. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy kizárólag a magyar felfogás alapján kaphatunk elfogadható magyarázatot arra: a magyart csak megközelítő természetes népszaporulatuk mellett a románok lélekszáma miként is emelkedhetett a korábbinak mintegy négy-ötszörösére. A roppant magas növekedés nyomán a jelzett másfél évszázad alatt a románság népiségi ereje, úgy tűnik, a szűkebben vett Erdély területén kívül, a török alól 1718-ban fölszabadult Temesközre, illetve attól északra mintegy félkaréjban a történelmi Erdélyt övező térségekre egyre erőteljesebben terjeszkedett ki: a lélekszámuk itt az említett 150-200 ezerről mintegy 1 millióra szökött fel. A bevándorlás nagy hányada tehát, meglehet többlépcsős költözködési-vándorlási fokozatokon át, de ide esett, itt terült szét. Ez a másfél század volt az, amikor a népmozgások spontán módon működő hullámai nyomán a románság népiségi térképe elnyerte a Trianon előtti korszakban a végleges formáját. Kirajzolta, elérte népiségének a medencében addigi legtágabb határvonalát. Etnikai bázisuk ekkor is a székelyek és szászok által megült Keleti- és Déli-Kárpátok körzetein kívül eső történelmi Erdély változatos tája volt, amit hol ritkább, hol sűrűbb településcsoportokkal megrakva a Bánságtót (Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék) észak felé Csanád, Arad, Bihar, Szilágy és Szatmár megyéken át föl egészen Máramaros megyéig terjedő zónával bővítettek 64