Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

FÜR LAJOS: A románság népmozgalma Erdélyben, 1710–1850

Ismeretes: az első hiteles adatok arról tanúskodnak, hogy a románok nemigen előbb, csak a 12. században tünedeztek föl a magyar királyság délkeleti határvonalán, a Déli-Kárpátokban. Ekkor indult meg a pásztorkodó népelem lassú beszivárgása, majd a 14. és 15. században egyre erőteljesebb beköltözése a Kárpát-medence keleti térségébe. Mályusz Elemér vizsgálata, 9 majd Szabó István becslése szerint 10 a 15/16. századforduló táján lélekszámuk már mintegy 150-200 ezer körül mozoghatott. A ki­rályság erdélyi területén azonban, mivel egy részük a rajta kívül eső országtájakon hozott létre szórvány szigeteket, ennél kevesebben lehettek. A most említett két törté­nész a korabeli Erdély népességét mintegy 420 ezerre, az újabb kutatások eredményei alapján azonban ennél magasabbra, mintegy 450-480 ezerre tehetjük. Ennek a népes­ségnek akkor mintegy egynegyedét, 24—25%-át tette ki a román ajkú lakosság, vagyis Erdélyben 110-120 ezer körül mozoghatott a románok száma. Gyarapodásuk az ország három részre szakadása alatt sem szünetelt. Részint a természetes népszaporulatból, leginkább azonban a tovább zajló külső bevándorlás révén emelkedett Erdélyben és az Erdélyen kívüli országrészeken a románok lélek­száma. A történeti adatok arról tanúskodnak, hangoztatta Bakács István, hogy a szó­ban forgó korszakban minden más nem-magyar népet megelőzve, legnagyobb "arányú a románság bevándorlása" volt. 11 így volt ez annak ellenére, hogy az a föld­darab: az ekkor formálódott erdélyi fejedelemség, ahol a zömük elhelyezkedett, ame­lyet korábban és most is megszálltak, nem mindig tartozott a nyugalmas, a biztonsá­gos országtájak közé. (Különösen a 15 éves háború és II. Rákóczi György bukása után következő évek zűrzavara sújtotta Erdély népességét.) Számottevő növekedésüknek, a magyar kutatások szerint, egyik mozgatója az volt, hogy a románság egy része jellegzetes foglalkozást űzött. A „transzhumáló" pászto­rok ugyanis a magasabb és védettebb hegyoldalakon vagy fent a havasi legelőkön le­geltették nyájaikat, élték az életüket. Kevésbé voltak kitéve a zaklatott időszakok pusztításainak, mint a völgyeket megülő lakosok. Szórványos adatok arról is tanús­kodni látszanak, hogy ekkor még talán a természetes népszaporulatuk is valamivel magasabb lehetett, mint a magyaroké és a szászoké. (Kétséges persze, hogy egy-két helyi adat általánosítható-e. Más kutatók ugyanis azt állítják, hogy bár a gyermekál­dás a köreikben magasabb, de magasabb volt a mortalitás is.) 12 Végül adatok nagy száma tanúsítja, hogy a szóban forgó kétszáz évben is tartott a románság bevándorlása Erdélybe és az Erdélyt övező északi-északnyugati térségekre. Változatlanul folyt to­vább a megelőző századokban kezdődött csoportos betelepülésük, betelepítésük a ha­vasalföldi és moldvai fejedelemségek területéről. A telepítők, akárcsak korábban ek­kor is a kenézek, illetve a vajdák voltak. 13 Terjeszkedésüknek három nagyobb iránya különböztethető meg. Egyik az erdélyi nagy medence, a Mezőség tájaira kilépve hatolt előbbre - különböző irányokból - a 9 MÁLYUSZ Elemér: A magyarság és a nemzetiségek Mohács előtt. In: Magyar Művelődéstörténet Szerk.: Domanovszky Sándor. II. Bp. é. n. 112-124. 10 SZABÓI. 1941. 51., ül. 253. 11 BAKÁCS István: A török hódoltság korának népessége. In: Magyarország történeti demográfiája. Szerk.: Kovacsics József. Bp. 1963. 118-119. 12 MAKKAI László: Erdély története. Bp. 1944. 101-105., ül. 457-459. 13 Deér József-Gáldi László (szerk.): Magyarok és románok. Bp. 1943. I. 515-519. 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom