Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

RÁCZ ISTVÁN: Szabó István emberközelben

kednek be az oroszok ellen, és itt alakítják ki a központjukat. Erre Szabó István azonnal elrendelte az egyetem épületének a kiürítését, így mentve meg az egyetemet a túlerő pusztításától és talán sok egyetemi hallgató életét is. Szabó István tekintélyes tudományos örökséget hagyott az utókorra. Leltározását két nyomvonalon követhetjük: amit írásban fogalmazott, meg és amit szóban mondott el. Mindenekelőtt a szakirodalmi munkásságára kell utalnunk. Bibliográfusai kétszáznál több írását - könyvét, tanulmányát, forráspublikációját - vették leltárba.

10 De az önmagában tiszteletet parancsoló számszerűségnél is fontosabb tudományos teljesítményének a minősége. Dolgait kronológiai sorrendbe illesztve, nem meglepő, hogy életének két nagyobb teremtő évtizede volt, az 1940-es és az 1960-as évtized. A köztudatban joggal a magyar parasztság történetírójaként él. Ehhez szorosan kötődtek népiségtörténeti elemzései és összegezései. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy az érdeklődését mi terelte ebbe az irányba. Annak nem látszik nyoma, hogy professzorai hatására történt volna. Külföldi egyetemeken való tanulásra nem nyílott lehetősége, indíttatása tehát onnan sem származhat. Levéltári forrásismerete és olvasmányélménye inkább útbaigazító volt számára. Persze az sincs kizárva - még ha ez a tudomány művelőinél, eltérően az írók, költők, művészek ihletésétől nem jellemző -, hogy saját életsorsa is ösztönzője lehetett. Ez azért is elképzelhető, mert mostohaapja gazdaságában neki is korán be kellett állni a sorba. De talán mindezeknél is fontosabbaknak tarthatjuk különleges, csak keveseknek megadatott tehetségét és történeti látásmódját. Mindenesetre jó érzékkel választotta ki a témaköreit, alakította ki módszereit, szemléletmódját és nem utolsó sorban kissé archaikus stílusjegyeit. Életpályája során Magyarországon két fő történetírói irányzat vált uralkodóvá. A két világháború között az ún. szellemtörténetírás került előtérbe, 1945 után pedig a marxizmus vált egyeduralkodóvá. Ezt szerették volna mindenki számára kötelezővé tenni. Külön tanulmányt igényelne annak elemzése, hogy az ún. marxista történetírói irányzat milyen változásokon ment át Magyarországon közel négy évtized alatt. Az ez idő szerint is megállapítható, hogy nem volt szilárd és következetes elméleti irányvonala, sokkal inkább a mindennapi politika irányította. Kissé sarkítva fogalmazva a jelenséget, úgy tűnik, hogy mindig azt tekintették marxista felfogásnak, amit a párt által vezetőnek kijelölt történetíró mondott és követett. Révai Józseftől kiindulva, Molnár Erikkel és Pach Zsigmond Pállal folytatva, s végül a Berend-Ránki szerzőpárossal bezárva a sort. Ez akkor is szemmel látható volt, ha időközben a szellemi szabadság igénye a cenzúra és az öncenzúra ollóját folyton tágította. Szabó István sajátmagát „magános bolygónak" minősítette, mert külön utakon járt. Már korábban is annak a véleménynek adtam kifejezést, hogy legjobban illenék rá az eklektikus megjelölés. Bizonyos, hogy e felfogásának köszönhető ma is modernséget tükröző élethagyatéka, s az hogy alig szorul kiigazításra, legfeljebb a tudomány természetes rendjéből következően, kiegészítésre és folytatásra. Történetírásának vezérmotívuma volt, hogy a historikus „egyedül azt adja elő, amit történeti igaznak ismert fel." Elutasított tehát mindenféle erőltetett prekoncepciót, írásainak gondolatmenetét a források vallomásaira építette és nem a mindenkori Szabó István 1898-1969. Összeállította: BITSKEY Istvánné. Debrecen, 1982., BALOGH István: Szabó István debreceni vonatkozású munkássága. Debrecen, 1979. 14