Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

A halászok kezdetben 30 db 600 méteres nyári és 34 db 400 méteres téli hálót használtak, de később a hálók száma csökkent, 1929-ben már csak 6 db 1200 méteres és 6 db 600 méteres húzóhálójuk volt. A hálók anyaga kenderből készült. A részvénytársaságnál a dolgozók létszáma a körülményektől függően változott. A század elején az állandó létszám 40-50 fő volt, akik mellett 250-300 főt alkalmaztak nyáron a hígvízi, 600-700 főt pedig télen ajégi halászatnál. Télen a halászok ugyanolyan feltételek mellett halásztak, mint régen a bérlőrendszer idején (a kifogott hal ötöde és fejenként 2 kg vacsorahal). A legnagyobb halásztelep természetesen a siófoki volt, ahol a kikötött halászbárkák, partra terített halászhálók a Sió-csatorna egyik oldalát teljesen elfoglalták. Ide került a kifogott halak nagyobb része, és innen szállították tovább vasúton távolabbi piacokra, vagy a halfeldolgozóba. A Sió-csatorna többek között azért volt optimális kikötőhelye a halászhajóknak, mert a teleltetésüket megkönnyítette, hogy az állandó vízfolyás miatt itt ritkán fagyott be a víz. A Sió egy idő után már nem volt képes telelésre befogadni a balatoni hajókat, ezért szükségessé vált az 1910-es években a torkolati rész átépítése. Ennek kapcsán 1913-ban elkészült az új teher- és téli kikötő, 1915-re pedig az új siófoki személykikötő és várócsarnok. A század elején Siófokról, a részvénytársaság központi halászati telepéről kiindulva, egy-egy halászvontató mögé kötve sokszor 24 halászbárka - 12 banda - futott ki halászatra. Fonyódról ugyanekkor 20 bárka - 10 banda - indult halászni naponta. A halászhely elérése után már evező segítségével mozogtak a bárkák, de a kikötőbe való visszavonuláskor megint a vontatóhajó mögé kötötték őket. Egy-egy halászbrigád a századforduló után általában kilenc főből, úgymint egy halászmesterből és nyolc halászlegényből állt. Két fadereglyével és egy 600 méteres nagy kerítőhálóval (öreghálóval) halásztak. A nagyobb bárkában, az öreghajóban vitték a hálót, a másikban, ez volt a supedla (nevezték postahajónak is), a kifogott halat szállították. A kisebbik hajóban négy halász ült, egy kormányos és három húzólegény, a nagyobbikban öten voltak, négy halász és a halászmester. A hálóhoz tartozó 150-200 méteres kötelet egy kézi csörlővel (krutyi) tekerték fel. 1928-tól a csörlöket gépesítették, ami nagyot könnyített a halászok munkáján. Ha a hálót egy kötélhossznyi távolságra húzták, azt nevezték egy rúgatásnak. Amikor tehették, a part felé, azaz lábra húzták a hálót, így könnyebb volt belőle a sekély vízben a halakat kiszedni. Főleg a déli parton alkalmazták ezt a módszert. Időnként közvetlenül a nád mellett húzták meg a hálót, ott remélve gazdag zsákmányt, kevés örömöt okozva ezzel a horgászoknak. A Balaton Halászati Részvénytársaság rögtön, a működésének megkezdésekor csavargőzösöket vásárolt a halászbárkák vontatására. Addig a halászhelyre való kievezés sok időt felemésztett. Két egyforma építésű kis hajójuk - a Zala és a Veszprém - 20 méter hosszú, 4 méter széles volt és 30 tonnát tudott szállítani. Teher szállítására is használták őket, bár volt erre a célra még 6 db 300-400 tonnás vas- és 12 db 50-90 tonnás fauszályuk. Volt még egy harmadik hajójuk is, melyhez 1900 végén jutottak, és vontatásra használtak. Ezt a Balatontavi Gőzhajózási Részvénytársaságtól vásárolták, ahol korábban Rohan néven kirándulóhajóként volt szolgálatban. Ez a 25 lóerős hajó BadaJ33