Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

RÁCZ ISTVÁN: Szabó István emberközelben

gaslatait. Éppen ezért elnézést kérek a tisztelt hallgatóságtól, ha a megemlékezésemben elsősorban nem tudománytörténeti szempontból, hanem emberközelből úgy igyekszem bemutatni egykori professzoromat, hogy a személyes élményeimet is megosztom a jelenlévőkkel. Aligha szükséges hangsúlyoznom, hogy emlékének az ébresztésekor nem az én személyem a fontos, ez most csak eszköz lehet a hitelesítéshez. A megemlékezések persze gyakran hordozzák magukban az elfogultság veszélyét. Ez óhatatlanul kerülget engem is, mert aligha feledhetem, hogy - többek között 1953-ban házassági tanúként ő állt a hátam mögött, s élete alkonyán 1968-ban, amikor édesapámat elvesztettem, a nála tett utolsó látogatásom egyikén azzal fogadott, hogy „fiam, elsirattam atyádat." Mindenesetre jól eső érzés arra gondolni, hogy tiszta emberségéből nekem is juttatott. Különben - s ez is fokmérője professzori nagyságának - tudomásom szerint szinte minden hallgatónak és munkatársának is jól összegezhető élményanyaga maradt meg róla, s ezt életük végéig őrzik, ha hozzám hasonlóan nem is öntik írásos formába. Amennyiben Szabó István esetében arra a híres és ugyanakkor végtelenül egyszerű kérdésre akarunk válaszolni, hogy „mi dolgunk a világon", akkor röviden azt válaszolhatjuk: felőle az rendeltetett, egyetemi katedrára álljon és történetírói tollat fogjon a kezébe. Ő magát elsősorban történetírónak vallotta. Többször elmondotta, hogy kitüntetésnek vette, amikor Móricz Zsigmond néhány hozzáintézett levelét Szabó István történetírónak címezte. Nem véletlen, hogy a síremlékére is ezt vésték. Ahányszor csak a tanári munkával és a kutatási feladatokkal való kapcsolata szóba került, mindig arra hivatkozott, hogy ő csak absolvált a Bölcsészkaron, de a Tanárképző Intézetben nem vizsgázott. Mi, tanítványai azonban jól tudtuk és naponta tapasztaltuk, hogy kitűnő pedagógiai érzékkel rendelkezett, s 1950-ben a központi jegyzetnek szánt egyetemi tankönyvek vitáján egyedül ő hozakodott elő a didaktikai szempontok fontosságával. Emberi küldetésének teljesítésére hét kerek évtized állt a rendelkezésére. A szikár életrajzi adatokra hivatkozva, a következő állomáshelyeket jelölhetjük meg. 1898-ban Debrecenben született. Édesapja szappanosmester, akit hároméves korában elvesztett. Özvegy édesanyja férjhez ment Szabó Zsigmond középbirtokoshoz, de 1912-ben ő is meghalt, így a család véglegesen csonka maradt. Négyőjükre, édesanyjára, nővérére, húgára s ő magára nehéz idők következtek. Istvánt a Felsőkereskedelmi Iskolába íratták be, hogy minél előbb kenyérkereső állást tudjon vállalni. A háború azonban új utakra terelte a fiatalembert, mert 1916-ban besorozták és az olasz frontra vezényelték. Ahogyan ő nevezte, a „doberdói poklot" jóformán gyerekemberként küzdötte végig, ahol meg is sebesült, szerencsére nem életveszélyesen. A háború után többféle munkával kísérletezgetett, s közben tanult. 1920-ban a Debreceni Levéltárba került, ezt követően rövid ideig a Debreceni Egyetemen tanársegédként szolgált, 1928-tól pedig Budapesten az Országos Levéltárban kapott állást. 1927-ben jogtudományi-, 1928-ban pedig bölcsészdoktorátust szerzett. 1928-ban megnősült, Bay Erzsébetet vette feleségül, s 1930-ban megszületett egyetlen leányuk, Erzsébet. Jelentős esemény volt az életpályáján az 1940-1941. esztendő, amikor előbb a Budapesti Egyetemen történelemből habilitált, ezt követően pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Hóman Bálint javaslatára 1943-ban a Debreceni Egyetemre professzori kinevezést nyert, ahonnan 1959-ben vonult nyugdíjba és költözött Buda11