Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Egey Tibor: Az állami (törvényhatósági) népművelés Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei szervezete a két világháború között

! rias gesztus, jutalom az eddigiekért, ám a vármegyei önérzetnek éppen ez kellett. E furcsának tűnő kifejezésünket természetesen igyekszünk majd megmagyarázni a következőkben, de ehhez, ha csak röviden is, fel kell idéznünk a közigazgatás racionalizálásával kapcsolatos törekvéseket és eseményeket. A közigazgatás rendezése Az ellenforradalom magától értetődően és egyben szükségszerűen a forradalom előtti állapot mielőbbi visszaállítását kívánta. A Friedrich-féle választójogi szükségrendelet kibocsátása, majd a parlamenti választások megtartása után összeült egykamarás nemzetgyűlés 1920 .február 27-én — a jelenlevő fegyveres tiszti különítmények miatt nem kis ellenérzéssel — megalkotta az 1920. évi I. tc-t, s ezzel a jogfolytonosság talajára állította a rendszert. „Az uralkodó osztályok polgári rétegei hasonló mohósággal igényelték a hatalmat, mint a katonai vezetés, de jelentős részük nagyobb politikai és igazgatási tapasztalattal rendelkezett az állami vezetésben, s tudták, hogy a háború, majd a forradalmak által mozgósított munkásosztályt és szegényparasztságot sem lehet csak a nyers erőszak eszközeivel fékentartani. Különösen állt ez kezdetben a szélesebb polgári rétegekre, a módos és középparasztságra is, amelyek a háború utáni közép- és kelet-európai államokban a politikai élet élvonalába kerültek ... Magyarországon is a kisgazdák az első nemzetgyűlés legnagyobb pártja lettek, mivel a munkáspártok indulását az ellenforradalmi különítmények terrorja meggátolta. A kisgazdák, mint politikai erő, egyik legfontosabb feladatuknak tekintették a közigazgatás bizonyos fokú demokratizálását, a módos és a középparasztság fiai részére a vármegyei stallumok legalább is részbeni biztosítását. Ilyen problémák jelentkeztek mindjárt kezdetben, mikor a jogfolytonosságra való visszatérés után fel kellett vetni a kérdést: quid nunc?" — írja Csizmadia Andor A magyar közigazgatás fejlődése című monográfiájában.

09 Idézi Weis István belügyminiszteri titkárt, akinek, jóllehet a polgári jobboldal szemszögéből nézve óhajtotta megreformálni a közigazgatást, megállapításai igazak, miszerint: „a magyar közigazgatás egész szervezete és cselekvési módja arra látszott irányulni, hogy a feladatokat a lehető leglassabban és minél több ember bevonásával, a gyakorlati szempontok teljes kikapcsolásával oldja meg". Minden felsőbb hatóság az alsóbbal szemben bizalmatlan volt, s ez oda vezetett, hogy „az egymás fölé rendelt hatóságok egész légiója foglalkozott ugyanazzal az üggyel, illetőleg a közfeladatoknak ugyanazzal a körével". .. .Az országot... egymás fölé rendelt hatósági szervek négyszeres hálózata fedte be és minthogy az alsóbb hatóságok önállósága teljesen illuzórikussá vált, a gyakorlatban az ügyek túlnyomó nagy része jogorvoslati vagy felügyeleti jogkörben a fokozatok valamelyikének kálváriáján átment. Sehol a viláhon nem volt aránylag annyi tisztviselő, mint nálunk ... a tisztviselők felesleges munkája azért volt szükséges, mert mi a hivatalnoki rendszer kóros osztrák alakját vettük át, amely könyvelt és ellenkönyvelt, revideált és kezelt, rengeteg időt és erőt igénybevett, az aktát el is intézte, de az ügyet érdemben meg nem oldotta. Az állami igazgatás lényegileg ma is azok között folyik, amelyek a Bach-korszak helytartóságainak kereteit adták, nem csoda, ha a földmíves, az üzletember türelmetlenkedett, amikor látta, hogy mindig történik valami, de az ügy nem halad előre... "

70 Ehhez a meglehetősen plasztikus megállapításhoz Csizmadia Andor sem fűz 475