Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Horváth M. Ferenc: Központosító törekvések a váci püspöki uradalom igazgatásában 1848–1860

Alsónémedi, Rékas és Alpár képeztek. A birtokközponton kívül — földrajzi adottságokat figyelembe véve — még további alközpontokat hoztak létre; ezek voltak az ispánságok székhelyei. (Lásd az 1. sz. mellékletet!) Ez a birtokszervezet a centralizált irányítást szolgálta, de egyúttal kiemelte az ispánok és az alpári számtartó szerepét is, akiknek önállósága és ezzel együtt feleló'ssége is megnőtt saját kerületükben. A birtokközpontban tartották 1851 végéig a tiszti üléseket, melyeken részt vettek a kerületek (ispánságok) vezetői és a főbb tisztségviselők. Itt működtek a birtokok igazgatásában résztvevő hivatalok: a prefektusi, majd jószágkormányzói hivatal, a számvevőség, a főpénztár, a kasznári és a kulcsári hivatal, itt voltak találhatók az uradalom egyes részeiből beszállított termények tárolására szolgáló nagy éléstárak (granáriumok), pincék és faraktárak. A váci püspökség birtokainak igazgatásához tehát központosított birtokszervezetet alakítottak ki; nagyobb — a központtól függetlenebb önállóságot csak az alpári számtartóság kapott. A központosítás mértékét csak fokozta, hogy 1851 végén megszűnt a birtokigazgatás egyetlen testületi szerve a tisztiszék, s feladatát lényegében egy személy, a jószágkormányzó látta el a felügyelete alá tartozó hivatalok és tisztek segítségével. (Lásd a 3. és 4. sz. mellékletet!) II. Birtokkormányzat a püspöki széküresedés idején (1848-1851) A kamara (Pénzügyigazgatóság) mint főhatóság Válságos időszakban, 1845 májusától 1851 áprilisáig, hat éven át betöltetlen volt a váci püspöki szék. A széküresedés (sedes vacantes) okai a kegyűri jog magyarországi gyakorlati megvalósulásában keresendők. Az I. István által alapított püspökségeket és apátságokat a király magán és királyi földterületekből dotálta. A későbbiekben egyre inkább sarkalatos kérdés lett az egyházi javadalmak fölötti rendelkezési joga, vagyis a korona kegyúri jogának elismertetése az egyházi birtokok fölött. Az 1548. évi XII. és az 1550. évi XIX. te. az üresedésben levő egyházi javadalmak jövedelmei (ún. intercalaris jövedelmek) feletti rendelkezési jogot a királynak adja, aki ezeket köteles plébániák és iskolák fenntartására fordítani. E törvényeknek azonban nem volt sok foganatja. A kérdést I. Lipót szabályozta újból 1703-ban, az űn. Kollonich-féle egyezményben, mely kimondta, hogy az intercalaris jövedelmek egészét három hónapig az uralkodó, majd felét a király, felét az egyház kapja meg. Az üresedésben levő egyházi javadalmakat azonban ezután sem kezelték a kimondott célnak megfelelően, ezért II. József 1783-ban a vallásalaphoz csatolta ezeket. 1793-ban I. Ferenc újból a kincstár kezelésébe utalta az intercalaris jövedelmeket, sőt szabályozta, hogy a püspökök mennyit használhatnak fel birtokaik (benefíciumaik) bevételeiből. Ez az állapot 1855-ig állt fenn. A fentiekből következik, hogy az üresedésben levő egyházi javak felett 348