Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

1. Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban

gyei kapitány is.

173 Harcban esett el Suppán István volt megyei főjegyző, aki (mint özvegye írta Rákóczinak) „Pestrül (sok szép jószága elhagyásával) Nagyságod hívségére ki jüvén és magának ezerét szerezvén (melyre sokat költött)" Károlyi dunántúli hadjárata idején Zsámbék parancsnokaként „az budai németek és ráczok által, mindhalálig édes hazájához való hűségit meg tartván és dícsíretesen magát oltalmazván, meg öletett."

174 A sereg folyamatos ellátásához azonban új megyei apparátusra is szükség volt. Darvas Ferenc 1704. május közepén közgyűlést hívott össze Kecskemétre. Itt született meg a „kuruc megye", amely azonban állandó központ nélkül, hol itt, hol ott tartotta gyűléseit, eleinte inkább a mezővárosokban, utóbb már a megye északkeleti falvaiban, végül pedig onnan is kiszorulva Heves megyében, rendszerint Gyöngyösön. Az első kuruc alispánt: Vattay János Pilis vidéki birtokost rövidesen Darvas János váltotta fel, akinek helyébe csak az utolsó időkben lépett Osztroluczky János. Másodalispán Pálffy Mihály nagykőrösi nemes lett, utóbb a Pest-Budáról kiérkező Pataky Gáspár. A kuruc megye, érthetően, fokozott mértékben támaszkodott a mezővárosi, főleg nagykőrösi, kecskeméti nemesekre, akik közül a megyei tisztek is kikerültek: Gulácsy Tamás főjegyző, Kalocsa István, utóbb Erdős Mihály, Tóth András szolgabírák.

175 A bécsi kormányzat által jobbágyadó alá szorított „egyszerű" armalis nemesek különösen lelkesen álltak a kuruc mozgalom mellé, amelytől, nem ok nélkül, régi szabadságuk visszaszerzését remélték.

176 A megye kétfelé válását előidéző mozzanat az volt, hogy itt, az ország középső és alsó részén, a volt hódoltságban, a kuruc előnyomulás 1703 őszén megakadt a Duna vonalán. Maga a kuruc támadó lendület persze, legalábbis 1705 nyaráig, még nem torpant meg ezzel, és így, az első évek alatt, ismételten történtek kísérletek e vonal átszakítására, áttörésére, a Dunántúl megszerzésére, ezek azonban nem jártak tartós sikerrel. Pest megye frontvonalba került és ennek következtében az egymást követő évek során nagymértékben felőrlődött. A földrajzi-stratégiai helyzet objektív nehézségei a térképről egyetlen pillantással leolvashatók. A megye Duna—Tisza közti része a Tiszántúlnál egy lépéssel közelebb esett a Habsburg-hatalom bázisához, sőt két tűz közé volt szorítható. Nyugatról Buda várának és a Dun a-vonalnak, délről Szeged várának és a délvidéknek császári erői, rác portyái fenyegették. A régebbi irodalom mégis tévedett, amikor részben kizárólag e veszedelemből magyarázta, hogy a Duna—Tisza közének nagy helységei „csak hosszas habozás után csatlakoztak a szabadságért harcolókhoz",

177 részben pedig olyan szubjektív okokat hozott fel, mint hogy e helységek a háborús szenvedések miatt megutáltak minden hadakozást (csak ők?), vagy hogy nem élték át azokat a „politikai, de főleg vallási sérelmeket", amelyek (a szerző szerint)

178 az északi megyék népét Rákóczi mellé állították. Pest megyét, mint láttuk, eléggé megtaposta a császári hatalom gépezete. Nem ezen múlt, ha ennek visszahatása csak erős ellentmondásokon át érvényesülhetett. De még a helyzet valóban fennálló veszedelmei sem magyaráznak mindent. A Dunántúl még közelebb volt a Habsburg-hatalom bázisához, és, mint az események megmutatták, legalább ugyanígy ki volt téve a rác portyák pusztításainak. De amikor 1704 elején, majd tavaszán a kuruc hadak egymás után kétszer beszáguldottak a Dunántúlra, itt, jóval kétségesebb erőviszonyok között, mégis egymásután kétszer megismétlődött a „csoda", az erők lavinaszerű felduzzadása. Az újabb kutatásokból világos, hogy a tiszántúli szegénylegények előrelendítő szerepét 43