Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

3. Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés

Pest megye parasztságát a felvidékinél még érzékenyebben érinthette terheinek gyorsütemű súlyosodása, hiszen hat-hét évtizeddel korábbi szinte kötetlen állapotból hanyatlott úrbérrendezés idejebeli megnehezült helyzetébe, fokozatos, de az utóbbi tíz-húsz esztendőben rohamossá vált romlással. A föld népének viszonylagos szabadsága oly következetesen foszlott széjjel az uralkodó osztály nyomása alatt, mintha a földesúri hatalom kiteljesedésének semmilyen erő, még királyi szó sem tudná útját állni. Maga az úri rend is minden adandó alkalommal kifejezésre juttatta megingathatatlannak tetsző álláspontját, mely szerint a jobbágy az ő alattvalója (subditus), teljesen tőle függ, az ő hatalmában van, s ehhez képest az úrbéres viszonyba az uralkodónak sincs beleszólása. S alapjában véve ezt a felfogást vallotta az a közigazgatási apparátus is, melyen keresztül a királyi akarat a népig lejuthatott. Uralkodó és parasztság között közvetlen kapcsolat intézményesen nem jöhetett létre; a magyar kormányhatóságok nemesi rendből való tanácsosai csak kényszeredetten és esetenkint, az udvar nyomása alatt tértek el a rendi állásponttól; már a vármegye a nemesség területi érdekszervezetének bizonyult; s a közvetlen végrehajtás az uradalom illetőleg a parancsait követő bíró kezében az úri rend közös szempontjainak érvényesítésén túl még a földesúr egyéni érdekei szerint is alakult. Ügy tetszett tehát: uralkodó és parasztnép közé a birtokos osztálynak olyan többszörösen tagozott, áthatolhatatlan védelmi rendszere ékelődik, melyről, ha a király az úrbéres viszonyba akarná ártani magát, a legjobb szándékú intézkedés is lepattan vagy félrecsúszik. A viszonylagos kötetlenség magaslatáról így vezetett Pest megye parasztságának útja is, mind meredekebb zuhanással, olyan állapot felé, melyben a földesúri hatalom szilárdan körülbástyázott, zárt köréből kiút, szabadulás alig mutatkozik többé. A féltékenyen őrzött falakon áthatolni, a földesuraságok magánterületnek tekintett szféráiba rekesztett népig lehatolni jó ideig a Habsburg-abszolútizmusnak sem sikerült. Pedig rajta volt, hogy a növekvő földesúri kizsákmányolásnak gátat vessen, hisz amióta az uralkodó osztály az állandó katonaság terhét az 1715 : 8. te.-ben a népre hárította, a kormány közvetlenül érdekelve volt a paraszt adózóképességének fenntartásában. így próbálta már ugyanebben az évben a vármegyék feladatává tenni a nyomorult népnek elnyomástól való megóvását (1715 : 101. te). Nem szólva azonban arról: vajon jó kezekben volt-e a parasztság oltalmazása a vármegyénél, joggal vetődhetett fel a kérdés: hol, milyen határon túl lehet a földesuraktól elnyomást számon kérni? A bécsi udvar abból indult ki, hogy az urbáriumok előírásait kell alapul venni, továbbra is azok szintjén tartva a jobbágy szolgáltatásait, így került bele az 1723 : 18. te.-be, hogy a jobbágyot a szabályszerűen készített urbárium előírásain felül földesurai semmiféle szokatlan, azokban nem szereplő s meg nem illető követelésekkel a közjó kárára ne terheljék ; egyben a vármegyék kötelességévé tétetett, hogy a parasztot földesúri elnyomástól megvédelmezzék, s az elnyomó földesurak ellen tiszti hatalmukkal járjanak el. De már az 1729 : 35. tc-ben meg kellett ismételni, hogy az urbáriumot áthágó földesurak ellen tiszti pert kell indítani — jeléül annak, hogy a megelőző rendelkezés mennyire nem ment foganatba. Huszty megállapításaiból különben is nyilvánvaló, hogy a. nép nem sokat nyert volna az urbáriumok szigorú betartásával; nem meglepő, hogy a kormány az 1764—1765-i országgyűlésen hiába próbálkozott az urbáriumok legfelsőbb felügyeletének törvénybeiktatásával. Pedig a nehézség nem is a felügyeletnél kezdődött, hanem ott, hogy az ország nagy részében nem is volt mire felügyelni mert 159