Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

2. Petróci Sándor: Pest megye újjátelepülése 1711–1760

nem tudjuk a vetésterületet holdakban, a termést q-ban vagy kilogrammban adni. A szántó terület Pest megyében is pozsonyi mérő szerint Íratott össze, a termés azonban — a pilisi járás 1728. évi dic-összeírását kivéve, ahol pozsonyi mérőben számoltak — a váci és solti járásban kilában, a kecskeméti járásban pozsonyi kilában van adva.

117 Egy ceglédi 1772-ből való adat szerint a pozsonyi mérő 2 pozsonyi kila.

118 Az ugyancsak ceglédi összeírások azonban azt mutatják, hogy a termények után a — censust, portio-t, domestica-t — keresztek —• széna esetében boglyák — után vetették ki. A helyi összeírás keresztszámai és a megyei összeírás kila — adatai azonosak. Valóban nem is lehetett más mód a tényleges terméseredmények megállapítására és így az utánuk fizetendő közterhek kivetésére — mint a keresztek aratás utáni megszámolása, hiszen a learatott gabona kinyomtatása hosszú időt vett igénybe, legtöbbször a „mezei kertben"

119 történt, a nyomtatott gabona verembe, vagy ömlesztve hombárba került: ennek mennyiségét megállapítani szinte lehetetlen volt. A ceglédi gyakorlatot azért is érdemes figyelembe venni, mert a város az uradalomnak eleinte árendába •— egy összegben — fizette a földesúri járandóságot és így a polgárok maguk ügyeltek arra, hogy senki ki ne vonhassa magát a fizetési kötelezettség alól.

120 Az Urbáriumok általánossá válása után éppen a termés ellenőrizhetőség céljából vezetik be a „muszáj kertnek nevezett közös rakodókat.

121 Az Alföldön a kézi aratásnál mindmáig használt keresztek átlag hozama 30 kg körül van: ezért vesszük a továbbiakban a keresztekben adott termést kilának. A pozsonyi kilá és a megkülönböztetés nélkül használt „kila" között pedig —- véleményünk szerint — az lehetett a különbség, hogy az egyes helyeken használatos keresztekben különböző volt a kévék száma, mint ahogyan ma is van Iá kévés — kis kereszt — tetején a nagyobbra hagyott „pap-kévével" az egykor természetben adott papi tized kései emlékeztetőjéül — és ennél nagyobb — 18 kévés kereszt is.

122 A század harmincas éveiig — főképpen az új telepítésű és szegényebb községekben — általában gabonáról — frumentum — beszélnek és nem tesznek különbséget őszi és tavaszi: búza és árpa között: ilyen az 1728. évi dicalis összeírás egy része.

123 Érthető is, hogy az új telepesek a nehezen feltört, nem egyszer erdőirtvány ugarföldből először a kenyerüket akarták biztosítani.

124 így érthető, hogy az 1728. évi terméseredményekben az árpa és búza aránya az új telepesekkel megrakott pilisi járásban — ahol 1715-ben a szántóterületnek még fele erdőirtás!

125 — 1:10, míg a már rendezettebb szántó viszonyokkal, nagyobb állatállománnyal rendelkező három másik járásban 1:4, illetve a váciban 1:5 (a búzatermés az árpa ötszöröse.) A népesség és az állatállomány fokozatos növekedése a búza és árpa vetésterületének arányát is megváltoztatja. A solti járásban, ahol a népességi és gazdasági viszonyok 1744-ben már megállapodottak, az árpa- és búzatermés aránya 1:2,5 még 1760-ban is. 1744ben is a pilisi járás hegyek közé zárt falvai termeltek a legkevesebb árpát — a legkevesebb az egy családra eső búzatermés is: érthető, ha szűkös földecskéjükön elsősorban a kenyérszükségletet biztosító búzát termelik. A növekvő szántóterület magával hozza az igavonók számának növekedését is, megkezdődik — illetve általánossá lesz a sertéstartás: növekednie kell az árpavetésnek is. Különben a belvizek és a szabályozatlan folyómedrek miatt a tavasszal vetett árpa terméshozama mindig sokkal bizonytalanabb, mint a búzáé.

126 A növekvő állatállomány, a rendszeres szántás-vetés eredménye meg114