Héjjas Pál: A Bogár betyárbanda története - Pest Megyei Levéltári Füzetek 19. (Budapest, 1990)

Előszó

I Előszó A betyárokról alkotott képet már a múlt századtól kezdve kettősség jellemezte. Közismert az az idealizált ábrázolás, amely szerint a betyár a körülmények áldozataként, igazságérzetétől vezérelve kényszerül bujdokolni s szembeszállni a hatósággal. Az okok között gazdaságiak, társadalmiak és személyesek egyaránt megtalálhatók (pl. szegénység, eladósodás, rossz termés, szabadságvágy, osztrákellenesség, kalandvágy stb.). Ezek mintegy feloldozást adtak a betyároknak az elkövetett tetteikre. Mások szerint a fentiek nem valós okai a betyárkodásnak, inkább csak mentségek. Hiszen az emberek nagy része nehéz körülmények között élt abban a korban, mégsem lett mindenkiből haramia. E vélemény szerint a 48-as szabadságharc leverése után a kóborló lionvédek közül a betyárnak állók valóban kölcsönöztek nemzeti jelleget, osztrákellenességet a betyárságnak, de ez a 60-as években már nem mondható el. Nem is az osztrák hatóságokkal, hanem éppen az azzal kisebb-nagyobb mértékben szembehelyezkedő megyével gyűlt meg a bajuk. No meg a családját, jószágát védeni akaró gazdálkodóval, aki szintén nem nevezhető az osztrák elnyomók előretolt bástyájának. így a betyárok igazságosnak mondott harcának sem lehetett volna a célpontja. Az ő kifosztásuk esetén a betyárok nem mások, mint közönséges bűnözők, akik előbb vagy utóbb megértek az akasztófára. / A két álláspont közül jobbára az első, a tetszetősebb terjedt el a köztudatban, s még ma is ez az uralkodó irányzat. Ezt segítette elő az is, hogy néhány betyár - elenyésző kisebbség - valóban lovagias volt a nőkkel, gyerekekkel, öregekkel szemben, nem kegyetlenkedtek és feleslegesen nem erőszakoskodtak. A levéltárakban megmaradt iratok tanúsága szerint azonban a többség nem ilyen volt, s az igazság inkább a betyárokat elítélő állásponthoz van; közelebb. Az irodalmi alkotások - néhány munkát kivéve - ugyancsak a romantikus betyárkép elterjedését segítették elő, túl sok szépet írva a betyárokról. Pedig az igazság kissé más volt, még az olyan híres személy esetében is^ mint Rózsa Sándor. O a szabadságharc alatt - korábbi rablásaiért bűnbocsánatot remélve - szabadcsapatot szervezett, s a harcokban is részt vett. Ez elég közismert dolog, de az már kevésbé, hogy a Strázsa melletti csata után nem tagadva meg önmagát, ökröket, lovakat, birkákat hajtott el, továbbá Ezeres faluban - a helyiek megfenyítése kapcsán - fosztogattak, gyilkoltak, raboltak, kegyetlenkedtek legényei. Ezzel be is fejeződött Rózsa Sándor rövid ideig tartó szabad-