Héjjas Pál: A Bogár betyárbanda története - Pest Megyei Levéltári Füzetek 19. (Budapest, 1990)

Bogár Miska

dik próbára az ajtó hirtelen kinyílt, láttam mindjárt, hogy két fegyveres ember áll ott, kik közül az egyik hirtelenséggel én reám lőtt, a másik pedig a mellettem álló Bokros Gáborra." Fabók nem tudott lőni, várta társai (Abelovszky és Hornyák) közbeavatkozását, de azok sem lőttek. A betyárok kiugrottak az udvarra, onnan újabb lövéseket hallott, majd „a hadnagyok mind szétszaladtak." Fabók elmondta, hogy a konyhába belépő Bogár Miska előbb a szűrét lehúzta róla, majd a kardját huzigálta hüvelyestől együtt, de a kard nem engedett, mert a derekára volt szíjazva. Ezután ment a betyár Bokroshoz, s „a körül kereskedett." Ez a kereskedés balul ütött ki, mert ezt vette észre a főcsendbiztos, ki „az ajtót felnyitotta nagy csendességgel és a Bogár Miskát szerencsésen meglőtte". Ekkor ugrott ki a szobából az asszony, s kérdezte a betyárt: „jaj, galambom, édes lelkem, mi a baja?" „Jaj, meglőtt!" - volt a válasz. Miután Deklináné egy ismeretlennel kivitte Miskát a konyhából, Fabók bemászott a csendbiztoshoz. Ballá beengedte a visszatérő asszonyt is a szobába, mert az nagyon fázott. Ekkor történt az a lövés, melynek később nem akadt gazdája. Nem tudja ki lőtt, arra viszont emlékszik, hogy a csendbiztos átesett rajta, Deklináné pedig jajgatva kiszaladt. Reggelre megjött a segítség: a jász-biztos a hadnagyaival; „a magunk elszaladt hadnagyaiból is kullongattak vissza"; később megérkezett az alcsendbiztosi őrjárat is. Hangjából kiérezni a keserűséget, s a megvetést pandúrtársai iránt, akik őt sebesülten ott hagyták, s gyáván megfutamodtak. Rózsáné ügyét a rögtönbíróság áttette a közönséges törvényszékhez. A megyei ügyészségen hallgatták ki (1863. június) a tanyán szolgáló cselédeket, családtagokat. Deklina Juci 12 éves kislányt is meghallgatták, ki elmondta, hogy anyja halála óta (6 éve) élt a tanyán. „Az én kötelességem bátyám házánál, hogy a disznóit és ángyom libáit őrizzem, ezért élelmet és ruházatot kapok... Szegény emberek is szoktak nálunk megfordulni, de csak kenyerét és szalmát kapnak és elmennek." A kérdéses napon hárman voltak a házban. Deklináné, egy néma lány és ő. Deklina Rózsa István előző este elment Izsákra borért. Hajnalban 5 órakor, mint szokás volt, felkeltette az ángya őket, hogy öltözzenek, fésülködjenek. A néma lány - Deklina Rózsa Éva - a konyhába ment fűteni, ángya pedig az ágyban maradt, mert gyengélkedett. Mikor ő is kiment a konyhába, a néma „intett, hogy a nagy házba emberek jöttek, s olyan puskalövés forma jellel mutatta, hogy rossz emberek." Ezt közölte nagynénjével, de ő azt válaszolta: „van ott a fene", s meg sem nézte. A némával a következő módon szokott értekezni: „ángyomat kontyosnak nevezvén, kontyra mutatok, ha róla beszélek; bátyámról, Deklina Istvánról szólva bajuszt pedrek; a betyárokról puskalövést tartva; a hadnagyokról gombos pantalont mutatva; a kulcsról, mintha kizárnám; befűtésről, mintha lyukba dobnék be - beszélek; ludat egy arasznyi, bárányt 2 arasznyi, gyereket magasabb, embert még magasabbrai kézemeléssel mutatjuk egymásnak."