Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Zsoldos Attila: Pest megye az Árpád-korban
PEST MEGYE AZ ARPAD-KORBAN 53 Vácott tettlegességre ugyan sor került, vér azonban nem folyt. A pilisi erdőben azonban 1213 szeptemberének végén annál inkább. II. András távollétében — a király, mint uralkodása alatt annyiszor, éppen halicsi hadjáratra indult — a magyar előkelők egy csoportja rátört Gertrúd királynéra és kíséretére, s meggyilkolta az asszonyt és udvarának számos tagját. Az összeesküvés történetébe utóbb a gyilkosságban részes Bánkot és a feleségét érintő legendás elemeket is beleszőttek, s bár ezek aligha hitelesek, az bizonyos, Gertrúd magatartása ezek nélkül is alkalmas volt arra, hogy a királynéra vonja a magyar urak haragját. Gertrúd ugyanis olyan mohó és nemtörődöm kíméletlenséggel pártfogolta rokonait és kegyenceit, hogy az még egy évtizeddel később is visszhangra lelt az 1222. évi Aranybullának az „idegenek” birtokszerzését és méltóságra emelését eltiltó rendelkezéseiben. A hibáiért és bűneiért sokszoros árat fizető királynét halála helyétől nem messze, a pilisi ciszterci apátságban temették el. Síremléke a francia koragótika stílusában készült el, talán éppen a kor neves művésze, Villard de Ilounecourt irányításával.191 Ezekben az évtizedekben kezdett Óbuda a korábbi királyi központok, Esztergom és Székesfehérvár méltó társává, sőt vetélytársává válni. A 13. század első felében rendszerint Óbudán töltötte a király — mind II. András, mind IV Béla — a húsvét előtti nagyböjt idejét kormányzati és bírói ügyekkel foglalkozva.192 Nem volt ez másként 1241 kora tavaszán sem. Ebben az évben azonban minden más ügyet háttérbe szorítottak a tatárok Magyarország elleni készülődéséről szállongó hírek, s IV Béla is a veszély elhárítására teendő intézkedéseket vitatta meg az országnagyokkal a királyi tanácsban. Amikor az Oroszország felé nyíló kárpáti hágók védelmére kiküldött nádor, jóformán egymaga menekülvén meg a tatárok és magyarok közötti első összecsapásból, hírül adta, hogy a tatárok már be is törtek az ország területére, Béla átkelt a Dunán és Pesten szállt táborba. Seregei azonban csak lassan gyülekeztek, a tatár előőrs viszont annál gyorsabban termett Pest előtt. Felégették Vácot, s nyilván a környék kisebb települései is hasonló sorsra jutottak. A tatár előőrs erejéből még arra is tellett, hogy a meggondolatlanul ellenük vonuló, főpap létére vitéz katona hírében álló Ugrin kalocsai érsek csapatát a Rákosmező mocsarai közé csalva tönkreverjék. A vereség feletti elkeseredés — s állítólag a királyi táborban időző Frigyes osztrák herceg — arra tüzelte a pesti csőcseléket, hogy megrohamozza a szintén Pesten tartózkodó kun vezér, Kötöny palotáját, lemészárolva az ott ért Kötönyt családostul, kíséretestül. A tatárok elől menekülő kunokat IV Béla akkor két éve fogadta be országába. A nomád kunok és a földműves magyarok kölcsönösen sok sérelmet okoztak egymásnak, ám hogy a kunok titkon összejátszottak volna a tatárokkal — a kor magyar közvéleménye erre gyanakodott, s Kötönyéknek is e gyanú miatt kellett elveszniük —, az meglehetősen valószínűtlen. Kötöny halálhírére a Duna-Tisza közén táborozó s a tatárok ellen készülődő kunok égetve-rabolva vonultak ki az országból, miközben egy, a királyi táborba igyekvő sereget is szétvertek. IV Béla március végén indult el seregével a tatár hadak ellen. Az összecsapásra április 11-12-én Muhi mellett a Sajó hídjánál került sor, s a csatában a királyi had megsemmisült. Bélát hívei üggyel-bajjal tudták csak kimenteni a halál torkából. Muhi után a Dunától keletre és északra fekvő országrészek a tatárok kezére kerültek s a közel egy évig tartó megszállás emberéletben és anyagi javakban óriási pusztulást okozott. A mai Dunántúl és a déli tartományok viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat; területükön a IV Béla kézre kerítésére indult tatár csapatok épp csak átviharzottak, de azért Óbuda vagy Esztergom és Székes- fehérvár külvárosai e kisebb viharban is megsemmisültek. A tatárjárás pusztítását nehéz akár csak megbecsülni is, az azonban bizonyosra vehető, hogy a mai Pest megye területe, kivéve talán a pilisi erdős hegyvidéket, súlyosan megszenvedte a tatárok támadását. Nyilván nem ok nélkül emlegették még 1263-ban is Pest megyében Inárcs birtokosai a tatárok okozta pusztítást.193 A tatárjárás tanulságait levonó IV Béla 1242 után egybefüggő intézkedéssorozatba kezdett királysága védelmi képességének fokozása érdekében. Ennek egyik központi, s esetenként ma is látható eredményeket hozó eleme a korban modernnek számító kővárak építését célozta, így épült fel megyénkben Visegrád új vára, s voltaképpen ide tartozik a mai Buda — vagy miként olykor a kortársak nevezték: „Pestújhegy vára” (castrum Novi Montis Pestiensis) — 191 MTM 38-39. (a vonatkozó rész Marosi Ernő munkája); GEREVICH 1987, 9-10. 192 KUMOROVITZ 1971, passim. 193 1263: PEST 486.
