Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
528 SZAKÁLY FERENC pedig rendre-sorra elszabotálták. Pongrácz személyes áldozatkészségének köszönhetően tett szert számottevő lelki gondozóra: saját házában és a káptalani házban helyezte el és saját költségén tartotta a Nagyszombatban tanuló Vác egyházmegyei növendékeket. (Tehette, hiszen esztergomi nagyprépost volt.) A többiek gondoskodásából mindössze két papnövendék számára létesített alapítványra tellett.1174 Ugyanakkor semmi jele sincs annak sem, hogy a református mezővárosok módszeresen támogatták volna a tanulni vágyó ifjaikat. Pontosabban: az ilyesféle kiadások vállalására, úgy tetszik, csupán a külföldre peregrinálók esetében voltak készek — elsősorban a végrendelkező magánszemélyek, másodsorban (lényegesen ritkábban) a magisztrátusok.1175 A sok bizonytalansági tényező ellenére annyi bizonyosnak látszik, hogy a fentebb jelzett diszkrepancia kialakulásában feltétlenül szerepet játszott, hogy a lelkészkedés biztosabb megélhetést nyújtott, mint a papság vagy a licenciátusság. A református települések magisztrátusa mint kegy úr ugyanis nemcsak követelményeket támasztott a szerződtetettekkel szemben — sőt, ha úgy ítélte jónak, el is zavarta őket —, hanem, persze mindegyik a maga lehetőségeihez képest, mintaszerűen és megbízhatóan gondoskodott is róluk. A nagykőrösi számadáskönyv tanulsága szerint a prédikátor számára megállapított járandóság biztos megélhetési alapot biztosított azoknak, akik ebben a legkevésbé sem spirituális közegben egy másfajta életmintát képviseltek. A nagykőrösi prédikátor előbb kétszer, majd háromszor akkora (100, majd 150 Ft-os) fizetést húzott, mint a tanító vagy a nótárius (50-50 Ft). Mindehhez kiegészítésül némi búza, köles, fejes káposzta, kősó, bor, sajt, hízott disznó járt; a prédikátor szabadon hordathatott húst és faggyút a városi székről, a ludimagister pedig — akinek a kommenciója 4 pint pábnkára korlátozott — úgy tűnik, buzgón látogatta a város csapszékét, ahol ingyen ihatott. A tanács joggal gondolkodott úgy, hogy fizetésükből — főként a prédikátoréból — és az alkalmi juttatásokból telik arra, hogy a konyhára valókat kipótolják és a berendezkedési tárgyakat megvásárolják.1176 A nótáriusnak alkalmasint az érintettek fizettek némi — nem tudni: szabott vagy borravalószerű — összeget az iratok kiállításáért. Bár a mezőváros az utóbbiak ruházkodásához is hozzájárult, a körösi nótárius oly mértékben elégedetlen volt saját helyzetével, hogy 1632-ben magában a számadáskönyvben fakadt ki: „Az deák szolgalatjának jutalma: mennyi mérög, bosszúság alá fér az torkán, mindannyi.”1177 Ha meggondoljuk, hogy egy hódoltsági mezőváros milyen hatalmas iratmennyiséget „termelt”, nem annyira a kifakadáson, hanem azon csodálkozunk, hogy a közösség nem alkalmazott több írnokot. A magisztrátus persze joggal hivatkozhatott arra is, hogy alkalmazottai — köztük a prédikátorok is — mindenben számíthatnak a közösség segítségére.1178 Vállalta a prédikátor családjának átköltöztetését, ha úgy adódott, gyerekeinek kísérgetését (1635, 1650), az oda látogató püspök és más egyházi vendégek ellátását (1626, 1637, 1650; - „hogy az innepeknek új szörént való megtartása felől kecskeméti és ceglédi uraink itt voltak”, 1637), s állta a zsinatra gyakorta utazó lelkész és kísérői költségeit is. Nemcsak a templom, hanem az eszerint úgyszintén középületnek számító papiak és iskola karbantartása is a közösség számláját terhelte (1649, 1654, 1656, 1657/58). A szó legszorosabb értelmében az utolsó szegig: az 1638. és az 1655. évi számadásban ugyanis elkönyvelték az elhunyt lelkész koporsójába való szeget is. A lelkésznek, kívánságára, galambdúcot építtettek (1631), ha hajlamot mutatott a gazdálkodásra, szőlőt vásároltak neki (1649) — ami persze távozásakor visszaszállott a városra — és szalmával újrahéjaztatták lakóházát (1656). A tanács még gyengédséget is tudott tanúsítani prédikátora irányába: amikor 1630-ban betegeskedett, nemcsak az orvosasszony és egy bizonyos csudaballai ember honoráriumát fizette ki, hanem sört és gesztenyét hozatott számára Jászberényből; megtérítette neki azt a kárt is, amit a prédikátor marhája elveszésével szenvedett (1646), stb. A másik oldalon Pongrácz püspök 1674-ben zsinati végzésben figyelmeztette papjait: ne menjenek bele abba, hogy a község évről évre megújítsa szerződésüket, mert az a tapasztalat szerint általában a fizetés csökkenéséhez vezet. Sietett leszögezni, hogy párbérként 50 dénárt 1174 Az ide vonatkozó adatokat gondosan rendszerezte SZARKA 1947, 42-74. 1175 Ide vonható párhuzamként 1. a gyöngyösi és nagyszombati végrendeleteket: NÉMETH 1991 és NEMETH 1995, vö. előző századi példákkal, 1. SZAKALY 1995d, 210-218. passim. 1176 SZILÁDY-SZILÁGYI 1863,1. 292-293. 1177 MAJLÁT 1943, 111. 1178 Az alábbi adatok a körösi számadáskönyvekből (SZILÁDY-SZILÁGYI 1863, I-П.) származnak (pontosabb lelőhelyükre zárójelben évszámmal utalunk), vö. KISKUNHALAS s. a.
