Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
510 SZAKÁLY FERENC A veresegyházi háztartások bemutatását a zsellérek felsorolásával folytatjuk: gazda (ökrök nélkül) 1 lóval, 2 tehénnel és szőlővel 9 gazda (ökrök nélkül) 1 tehénnel és szőlővel 8 gazda (ökrök nélkül) 2 tehénnel 1 gazda (ökrök nélkül) 1 tehénnel 1 szőlősgazdák állatállomány nélkül 11 nincs telek (szőlő és állatállomány nélkül) 2 Vagyis: a lényegesen rosszabb bortermelési feltételekkel rendelkező Veresegyházán csak kivételesen akadt olyan paraszt, aki ne foglalkozott volna szőlőműveléssel. Ellentétben tehát Váccal, a veresegyházi parasztgazdaságokat nemcsak az jellemzi, hogy legalább két ágazatban voltak érdekeltek, hanem az is, hogy lényegesen jobban el voltak látva igás- hátas- és fejősállatokkal. Az összevetés azt sugallja, hogy Vác gazdasági élete nem a mezőgazdaságra, hanem valamely más jövedelemforrásra alapozódott. A kereskedelmet — a belőle élők kis számán túl — eleve kizárhatjuk, hiszen láthattuk: a váciak a 17. században nemigen tűntek ki e téren. Marad tehát a kézművesség, amellyel szembeni reményeinket növeli, hogy egy török vár árnyékában nyilvánvalóan több iparosra volt szükség, mint egy egyszerű mezővárosban. A névsor felületes átolvasása is arra biztat, hogy a megoldást ebben az irányban keressük, hiszen a csak szőlőművelőnek tűnő váci lakosok közt viszonylag több olyan hármas nevű adózót találunk, amelynek egyik eleme iparűzőre utal — Tokodi Szabó Lőrinc, Sződi Csizmadia György, Kosztolányi Szabó István, Notosy (?) Szabó János, Horvát Varga János, Kuti Barbély István, Sződi Csizmadia István, Bakagonyay (!?) Szűcs Istvánná —, márpedig az ilyenekben gyaníthatunk leginkább kézművest. Az, hogy az egész telkesek között is akad hármas nevű Kovács Szabó János (4 ökör, 2 tehén, szőlő) — aki nyilvánvalóan olyan szabó volt, akinek apja még a kovácsmesterséget gyakorolta (vagy fordítva) — felfogható szabályerősítő kivételnek. Túlzott várakozásainkat azonban alaposan lehűti, hogy a 80 szőlőtulajdonos közül mindössze 28 viselt iparűzőre utaló nevet (7 Szabó, 3-3 Borbély és Mészáros [Miszár], 2-2 Kovács, Csizmadia, Fazekas, Szűcs, Varga és 1-1 Takács, Tímár, Kerékgyártó, Csapó, Kőműves), ami az összesnek mindössze 35%-a. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy ekkortájt már kevés vezetéknév fedte viselője valódi foglalkozását (ezért is tulajdonítunk kiemelt fontosságot a hármas neveknek) — igaz az erre nem utaló vezetéknevek között is joggal kereshetünk kétlaki iparosokat —, ezt a megoldási javaslatot el kell vetnünk. (A 35%-os arányszám amúgy is túl magas a hódoltsági mezővárosoknál megszokott 20-25%-hoz képest.) Mivel aligha hihető, hogy a váci kis szőlőtulajdonosok annyi bort kínálhattak eladásra, ami fedezte családjuk gabona- és egyéb élelmezési szükségletét — az egyéb kiadásokról nem is szólva — tanácstalanul állunk a jelenség előtt. Aligha hihetjük ugyanis, hogy az ellátatlannak tűnő többtucatnyi háztartás halászatból pótolhatta volna hiányait. A váci püspök többi falvával való összevetésből pedig kiderül, hogy a rendszeres alkalmi bérmunkaszükségletet a gazdákéval megegyező számú zsellér is bőségesen fedezte. (A gazda háztartásában élő szolgák nem kerültek bele az összeírásba.) XIII. MAGYAR ADÓZTATÁS A magyar részre adózás bemutatásánál, ugyanazt a módszert követjük, mint a 16. századi viszonyok tárgyalásánál: e témáról írott monográfiánk vonatkozó részeinek tömör kivonatát adjuk,1054 ahol lehet és szükséges, kiegészítve az azóta megjelent szakirodalommal. Mint a fentiekben láthattuk, a királyi magyarországi magyar foldesurak és az újjászerveződő nemesi vármegye élénk figyelemmel kísérték a „tizenötéves háború”-ban elszéledt lakosság hazaszállingózásának folyamatát, elsősorban nyilván azért, hogy a visszatelepültek- nek mielőbb hasznát vehesse. így aztán meglepetést kelthet, hogy a kelet-pesti részeken az addig a Hódoltság-adóztatásban meglehetősen passzív1055 erdélyiek előrenyomulását tapasztalhatjuk. Erdély lepusztultan, ezer sebből vérezve került ki a hosszú háborúból, s a konszo1054 SZAKÁLY 1981, 175-329. 1055 SZAKÁLY 1981, 134-139.
