Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)

Szakály Ferenc†: A hódolt megye története

A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 469 Ezeket a tisztségeket eredetileg nem azért hozták létre, hogy polgárok rendelkezésére álljanak, illetve korlátozásokkal, ellenőrzésekkel és bírságokkal megakadályozzák egyesek jog­talan előnyökhöz jutását. Ennek ellenére bennük rejlett a szakigazgatás felé való elmozdulás lehetősége is. Hogy ez miként kezdődhetett, azt a debreceni borbírák — benyomásaink szerint: általánosítható — példája szemlélteti. A borbírák közül ketten csupán a városházi kocsma gazdálkodását felügyelték, s arra ügyeltek, hogy a közösség bormérési kiváltságait ne érje sérelem (városházi borbírák), miközben az utcaszeri borbírák (szintén két szenátor) a járások­ban cirkálva igyekeztek feltárni a kihágásokat. A fő figyelem azonban változatlanul a — nagy tekintélynek örvendő, utóbb gyakran szenátorrá választott — városházi csaplár(os)ra irányult. Vagyis: „szakfelügyeletek” létrehozásának célja a városgazdálkodás hatékonyabbá tétele volt. A szakfelügyelők ugyan nyilván vezettek saját feljegyzéseket, működésük eredménye azonban a mezőváros központi számadáskönyveiben jelenik meg, s ilyenként valamennyien hierarchi­kusan kapcsolatba kerültek a számadásokért felelős másodbíróval (számadóbíró). Mindebben jól kifejezésre jut a magisztrátus azon törekvése, hogy a lehető mértékben függetlenítse magát — a kiadásainak egyébként túlnyomó részét — fedező „személyi vagyon- és jövedelemadó”-tól, amit akár a közösség tagjai iránti szolidaritásának jeleként is felfogha­tunk. Ez természetesen csak azokra a termelő-ágaikra vonatkozik, aunelyek számottevő jöve­delmet hoztak a városnak, s amelyeknek kezelésére a magisztrátus alkalmazottakat szegőd- tetett. (Akik messze álltak attól a társadalmi szinttől, amelyen a három fentebb említett „előkelő” tisztségviselők elhelyezkedtek.) Nagykőrös 1661. évi számadáskönyve828 szerint ilyen volt a fejő- és meddőjuhászat, egy bojtárral. (Érdekes módon városi gulyának nincsen nyoma.) S ilyen volt — hihetőleg kiemel­kedően magas bevétellel — a városi kocsma, amelynek vezetőjéről már szóltunk. Árusított a közösség égetett bort, juhbőrt és gyapjút is. Nagyságrendjében azonban mindez eltörpült attól, amit leginkább a „készletgazdálkodás” kifejezéssel adhatnánk vissza (s amihez természetesen a juhászat is hozzájárult). Miközben Nagykőrös — és vélhetőleg valamennyi település, amely saját tizedét meg tudta vásárolni — sokkal szigorúbban behajtatta a dézsmát az őszi és tavaszi búza-, rozs-, árpa-, zab-, köles-, bortermésből és juhtenyésztésből, mint bárminő tizedszedő földesúr vagy idegen bérlő, hatalmas mennyiségeket vásárolt részben saját tagjaitól, részben ide érkezett vidékiektől, akiket szükség esetén lakóhelyükön is felkerestetett.829 (Szénából inkább eladó­ként, mint felvásárlóként találkozunk a magisztrátussal.830) Ennek — az első pillantásra érthetetlennek tűnő — jelenségnek az okai meglehetősen kézenfekvőek. Egyrészt: minden fegyverviselő afféle betérő vendégfogadónak tekintette az útjába eső hódoltsági helységeket, kivált a „három város”-t, ahol ingyen annyi abrakot, élelmiszert és bort fogyasztott, amennyit csak tudott. Másrészt: a magisztrátus vállalta tagjainak és egyes alkalmazottainak élelmezését (a városi konyhán a kért férfi „főző” dolgozott szakácsasszony keze alá), akik úgyszintén nemigen fogták vissza magukat, s feltételezhetően gyakorta láttak vendégeket is a városgaz­daság számlájára. (Az ún. sajtos szegődtetését az tette kifizetődővé, hogy több szegődményben szerepelt sajt, amit gyakran követeltek és szívesen fogadtak ajándékba a török, illetve a magyar hatóságok és urak is.) A fentiek ellenére sem állíthatjuk, hogy a Pest-Pilis-Solt megyei mezővárosok magiszt­rátusa a lakosság megadóztatását elhanyagolta volna. Miután Kecskemét 1671. évi „vadszám” szerinti adókivetésének szabályzata már egy százada ismert,831 ezúttal Ráckevi 1658. évi szabályzatával832 illusztráljuk, milyen mélyen kotorászott a tanács a cívisek bugyellárisában: „Constitutiones seu statuta oppidi Raczkeviensis pro solutione censuum 1. Varas földjén járó barmoktul vadszám: den. 12. 2. Bérlet pusztán járó barmoktul vadszám den. 8. 3. Szigetkertnek és szőlőnek, mely terem, vadszámja az városhoz tartozandó föld határán: den. 12, vidéken pedig az is den. 8. 4. Álló és kereskedő pénznek vadszámja: den. 12. 5. Az ezüstmarhának vadszáma den. 12. 6. Negyed- és ötödfu tehén és tinó: 1 vadszám. 7. Nagy tavalyi tinó, akár nőstén, akár hem legyen, 2 vadszám. 8. Három harmadfu marha baromféle 2 vadszám. 9. Hat juh 1 vadszám. 10. Két ló 3 vadszám. 11. Békességes üdőben: 828 SZILÁDY-SZILÁGYI 1863,1. 281-303. (CLV sz.). 829 BÚZA 1985, 1-58. (vö. a térképpel). 830 BÚZA 1980, 237-248. 831 HORNYIK 1860-1866, П. 190-192. 832 OSZKK Föl. Lat. 4503.

Next

/
Oldalképek
Tartalom