Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 451 megválasztásáig a helyettes alispán — rendszerint Heves-Külső-Szolnok alispánja vagy más tisztségviselője, ritkábban a Pest-Pilis-Solt vármegye valamelyik szolgabírája — vitte az ügyeket, a szolgabíróktól lefelé bekövetkezett változást a közgyűlés csupán tudomásul vette. A lelépő tisztségviselőket és az elhunytak örököseit időről időre külön bizottság számoltatta el. Azokat, akiknél — egyébként csaknem mindenkinél — hátralék mutatkozott, kötelezték a méltányosságból csökkentett összeg befizetésére. Igyekeztek gondoskodni a korábbi tisztség- viselőknél elfekvő vármegyei iratok visszaszerzéséről is. Külön erre a célra kiküldött bizottság döntött az országgyűlésre vagy valamelyik főméltósághoz küldendő vármegyei követség ösz- szetételéről, napidíjáról, s elkészítette számára az instrukciót is. (Bár nem egészen ide tartozik, megjegyzendő, hogy a közgyűlés figyelemmel kísérte a vármegyei levéltár állapotát, s ha valaminő oknál fogva azt el kellett menekíteni, igyekezett mielőbb visszaszerezni azt.) b) A felsőbbséggel való érintkezés A közgyűlésen történt a vármegyéhez — zárt vagy nyílt levél formájában — intézett királyi (= kancelláriai), kancellári, kamarai, katonai és főispáni tájékoztatások, pátensek, felszóbtások és követelések ismertetésére is, s az universitas döntött a válasz vezérfonaláról is, bár, ha a szükség úgy hozta, az alispán magára vállalhatta e feladatot. Ugyancsak a közösség tekintélyével igyekezett elhárítani a tisztikar a rendi főméltóságok gyakori beavatkozásait olyan ügyekbe, amelyek egyértelműen vármegyei hatáskörbe tartoztak. E teendők — miként az előbbi pontban felsoroltak is — csupán áttételesen érintették a Hódoltságot, bár a vármegye rendszeresen értesítette a megye lakosságát az őt érintő országgyűlési végzésekről (például a mértékegységek szabályozásáról) és pátensekről. (Ha kellett, egyes határozatai — mint például az 1660. évi árszabás — elkészítésébe a nagyobb települések képviselőit bevonta.) Természetesen felvette a kapcsolatot azon települések magisztrátusával, amelyre valamely leirat közvetlenül vonatkozott. A hódoltságiak tájékoztatása a szolgabírák feladatai közé tartozott, akik a közzéteendőket körlevélbe foglalva faluról falura hordoztatták. A bírák aláírásukkal igazolták, hogy a pátenst látták és a bennük foglaltakat tudomásul vették. c) A vármegye által kezdeményezett intervenciók Ide azokat a feliratokat és missziliseket, és alkalmankénti követségeket soroljuk, amelyeket a vármegye nem válaszként, hanem saját elhatározásból intézett vagy indított valamely felsőbbséghez. Ezek a Hódoltságból rendszerint a lakosság és a birtokosok rovására elkövetett katonai kihágásokat panaszolták fel. (Ezeknek — a Hódoltság belviszonyaiba mély bepillantást engedő — iratok kibocsátását és az azokra érkezett választ kivonatosan ajegyzőkönyvbe is belefoglalták; soknak az eredetije is megtalálható a vármegye vagy a címzett archívumában.) Előfordult, hogy a testület egyszerűen pártfogásért fordult valamely hatósághoz vagy méltósághoz. Némi joggal ide sorolhatók azok, a leve- lesített gonosztevők — kóbor végvári katonák, váltságdíjuk összegyűjtésén fáradozó vasas és vastalan rabok (akik gyakran bonyolódtak bűnügyekbe) — ellen kibocsátott pátensek is. d) A vármegye mint közbenjáró A tisztikar — rendszerint a foldesúr vagy a felsőbbség és a hódoltsági alattvalók közti kapcsolatfelvétel és -ápolás megkönnyítése végett — alkalomszerűen vállalkozott olyan levelek továbbítására, amelyekkel egyébként semmilyen tennivalója sem lett volna. De ide számíthatók azon felszólamlásai is, amelyeket egyes, katonai bíróságok által elítélt végvári katonák vagy más személyek érdekében tett. (A helyzet sajátos paradoxona: a vármegye, jobbágyai védelmében, állandóan sürgette a különösen kirívó hatalmaskodásokat elkövető végváriak megre- gulázását, ám ha a katonai törvényszék netán tényleg halálra ítélt egy-egy katonát, sietett közbevetni magát. Jó oka volt erre: mivel az elítélt az esetek többségében végül is megúszta a dolgot, módjában állt sokszorosan elégtételt venni a jobbágyokon s — közvetve — a vármegyén is.) Merőben formai szempontból idevonhatók azok a jegyzőkönyvek is, amelyeket a tisztikar a katonai kihágások felderítésére felvett és megfelelő helyre felterjesztett, hiszen az alattvalók védelme — ha nem is országgyűlési végzéssel kimondott, de deklarált — kötelességei közé tartozott. (Végső soron áldozatot vállalt, hiszen a jobbágyok érdekeinek képviselete az ehhez minden eszközzel rendelkező íoldesurakra tartozott volna.)
