Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
438 SZAKALY FERENC táblázatokban jelzett kiváltságolt (taxával és koronaőrző pénzzel adózó, illetve időlegesen mentesített) falvak, valamint az egyre szaporodó nemesek701 számának meghatározásával itt nem bajlódtunk, jóllehet az 1647 után is jelentős települések sorába számító Ráckevi is kollektív jogot szerzett arra, hogy állami adóját nem porták szerint, hanem taxában róhassa le. Egy bizonyos: a 17. századra immár törvényesen is egyesült Pest, Pilis és Solt megye lakossága messze elmaradt az előző századitól. A szerződéses úton végrehajtott újjátelepülés sajátos következményekkel járt az Alföld északi peremvidéke és Mátra etnikai viszonyaira. Az általában szűk határú falvakban, mostoha termelési feltételek között élő szlovákság köréből ugyanis meglehetősen jelentős csoportok akadtak, akiket nem riasztott vissza az áttelepüléstől, hogy „pogány uralom” alá kerültek. Nyilvánvalóan úgy érezték: kárpótolják őket a sík- és enyhe dombvidék összehasonlíthatatlanul jobb mezőgazdálkodási feltételei. (Azok, akik a királyi Magyarország hódoltsági peremvidékén702 éltek, már régen hozzászoktak, hogy kétfelé kell adózniuk, számukra — a másutt elképzelhetetlen — magyar-török condominium nem jelentett sem meglepetést, sem visszatartó erőt.) Hogy a Duna-Tisza köze északi részén jelentős szlovák kisebbség él, már a tanúvallatási jegyzőkönyvek névanyaga is tanúsítja703, s nagy a gyanúnk, hogy a „Tóth” nevezetű jobbágyuk nemzetiségüket tekintve is szlovákok voltak, s magyar környezetük a számára idegen nevek helyett ragasztotta rájuk e „beszélő” nevet.704 Szerencsére azonban nem kell ennyivel beérnünk, hiszen a század utolsó negyedéből rendelkezünk egy olyan módszeresen felvett, rendszeres összeírással, amelynek alapján egyes területeken a szlovákok arányszámának meghatározására is kísérletet tehetünk. Ez a Pongrácz György váci püspök által egyházmegyéjéről készített 1674. évi helyszíni felmérés, amely, ritka kivételként kitér az adott település lakosságának vallási hovatartozására is.705 Mivel a tapasztalat szerint az evangélikusok — a németek mellett — a Felvidéken is javarészt szlovákok voltak, az említett Informatioban lutheránusnak mondott településeket nyugodt szívvel szlovák lakosságúnak vehetjük, sőt hozzájuk számítható néhány katolikus helység is, hiszen a szlovákság egy része köztudottan megmaradt apái vallásán, míg a hódoltsági magyarok általában kálvinisták voltak.706 A váci püspökség Pest megye területére eső részére szlovák bevándorlás %-os arányával nem szolgálhatunk. Az olvasónak be kell érnie azzal, hogy az Informatio e területen 94 települést regisztrált: 48 kálvinistát — köztük a legnagyobb helységeket —, 3 lutheránust és 33 katolikust — köztük a vegyes vallású Kecskemétet (57,1% + 3,6% + 39,3%). A Duna túloldalán megjelent egy másik, korábban itt — a más elbírálás alá eső Ráckevit leszámítva — nem honos kisebbség is: a szerbek. A közönségesen „rác”-nak nevezett délszláv etnikum és a magyarság közti nyelvi határ a 16. században körülbelül a Maros folyó vonalán és annak meghosszabbításában merevedett meg. (Természetesen — különösen keleten — a Marostól északra is akadtak szerb szórványok, ám — szemben a csaknem kizárólag általuk lakott, délkeleti területekkel — erős kisebbségben voltak mind a magyarsággal, mind a románsággal szemben.) E határt a Duna-Tisza közén a 17. században sem sikerült áttörniük a szerbeknek; előőrseik rövid vegetálás után felszámolódtak. Merőben más volt a helyzet a Duna dunántúli oldalán, ahol valamennyi hódoltsági megyében a szerbek szívós és következetes északra nyomulása észlelhető. Ez, távolságánál fogva, legkevésbé éppen Pilis megyét érintette, ám a 17. század utolsó harmadában már Buda magasságán túl is felbukkan néhány falujuk.707 (Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a később afféle szerb központnak tekintett Szentendre nem tartozott ezek közé.) A megye etnikai képét még a — nyilván teljesen elmagyarosodott, s eredeti nemzetiségükre csupán a kedvezmények miatt emlékező — kisoroszi ruténok708 és a cigányok színezték, 701 BÚZA 1984, 24. 702 A hódoltsági peremvidék fogalmáról és kiterjedéséről 1. SZAKALY 1981, 23-29. 703 Pl. Kalucska, Kolár, Maczkó, (1648: Vácszentlászló, Valkó), Gajdos, Tariska, Timak (1650: Gödöllő, Kerepes), Saskó (1652: Veresegyház), Mogon, Lacik, Bacskó, Csokó (1658: Verseg, Mácsa, Valkó) stb. (HORVÁTH 1987, 128-167. passim.). 704 Aligha lehet véletlen, hogy Fáy László 9 nagybátonyi (Nógrád m.) taxás jobbágyából 5 a „Tóth” vezetéknevet viselte (SZAKÁLY 1981, 293-294.). 705 MEZŐSI 1939, 49-52. 706 A vallás és nemzetiség összefüggéseiről: ZOVANYI 1977b, passim. 707 SZAKÁLY 1990. 708 1635: Rutheni seu libertini possessionis Kis Orozfalu - SZAKALY 1995a, 70.
