Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
434 SZAKÁLY FERENC E táblázathoz, helyes értelmezhetősége érdekében, több megjegyzés kívánkozik: 1. A legmagasabb 17. századi számadatok a valóság „égi mását” mutatják, vagyis: magasabbak a valóságosnál. Odáig ugyanis már nem mehettünk el, hogy a minden újjátelepült helység sorsát végig nyomon kövessük. Márpedig megesett, hogy kimutatásunkban olyan település is szerepel a) amelyre ugyan megkötötték a telepítési szerződést, ám azt nem sikerült megvalósítani; b) hogy az újjátelepült falu csupán egészen rövid ideig létezett, s végül — de nem utolsó sorban —; c) hogy a település többször újra elpusztult, mielőtt sikerült stabilizálódnia. (Különösen vonatkozik ez az 1664. utáni évekre,684 amikor is számos szétfutott helység újratelepült.) Mindezeket a lehetőségeket figyelmen kívül hagyva, minden olyan települést — tekintet nélkül sorsának további alakulására — egy tételnek vettünk, amely forrásainkban legalább egyszer újjátelepültként vagy újjátelepítendőként előfordul. Rendkívüli fejtörést okoz az, hogy az 1676. évi solti tizedjegyzék — amely egyébként jószerivel csak az itteni helységek névjegyzékét tartalmazza — egy egész sor olyan településnél használja a „lakják” minősítést, amelyeknek részben semmi nyoma a kor dikajegyzékeiben, részben pedig olyanokat, amelyeknél még az azonosítást sem tudjuk megnyugtatóan elvégezni.685 Mivel kimutatás-készítési alapelveink ezt diktálják, ezt az információt sem hagyhattuk figyelmen kívül, bár azok evidensen másod-, harmadkézből származnak. A közlés ugyan valószínűleg téves, mert végül is nem zárhatjuk ki egy váratlan szerb betelepülő-hullám átgör- dülésének lehetőségét, jóllehet ennek más forrásokban semmi nyomát sem találjuk. Mivel ezek az adatok mindenképpen gyanúsak, azt a megoldást választottuk, hogy a belőlük levont következtetéseknél ezt a váratlan fejleményt kettőzött óvatossággal kezeltük. Olyképpen, hogy az újjáépítés százalékos kimutatásával a számítást a 26 solti helységgel együtt, illetve azok nélkül is elvégezzük. Benyomásunk szerint az utóbbi fogja tükrözni a tényleges helyzetet, sőt ez is némileg kedvezőbb képet fest a valóságosnál, mert — mint említettük — számos újjátelepült község bizonyos idő után igazolhatóan megszűnt létezni.686 Más szóval: az alacsonyabb arányszám is magasabb a valóságosnál. A fentiekhez továbbá meg kell jegyeznünk, hogy az 1626 előtti arányszámok bizonyos mértékig nyilvánvalóan torzítanak, hiszen csak Pilis megyéről van 1613. évi dikajegyzékünk. Ha ilyen rendelkezésünkre állna az egyesülőben levő három megye többi részéről is, nyilvánvalóan arra az eredményre jutnánk, hogy az első évtizedben újjánépesült települések száma és arányszáma a fent jelzettnél jóval magasabb volt. (Az 1626. évi összeírás, sajnos, az újjá- település miatt mentes falvakat nem említi.) Forrásaink ezen hiányossága azért kellemetlen, mert így a kimutatás 1613 és 1626 közöttire datálja az újratelepülés felgyorsulását, holott annak egy része — az is meglehet, hogy nagyobbik része — nyilvánvalóan a „tizenötéves háború” utáni első szűk évtizedre esett. Mivel pillanatnyilag nem látunk megnyugtató korrekciós lehetőséget, be kell érnünk azzal, hogy a hosszú háború idején elmenekültek erős többsége (az újjátelepülteknek 50,3 vagy 60,4%-a), ahogy lehetett sietett hazafelé, s már a 17. század első negyedében visszaszállt eredeti lakóhelyére vagy annak környékére. A következő tizenhárom esztendőben hozzávetőleg egynegyedes település-gyarapodás mutatkozik. Röviden szólva: a három megye újjáépülése kb. 1635/1640-re befejeződött, az ez után megjelenő néhány új falu, illetve sikertelen vagy kérészéletű falualapítási kísérlet az arányokon már alig változtat. Az újratelepülés részben spontán, részben pedig a magyar és török foldesurak által kezdeményezett folyamat volt. Ami az utóbbit illeti: azok, akik vállalkoztak egy-egy pusztahely 684 Az 1663/1664. évi háború idején ugyanis a Duna-Tisza közét újabb tatár csapás érte, ami úgyszintén erős nyomot hagyott a kortársak emlékezetében. A dunakeszi határok ügyében felvett 1676. és 1678. évi tanúvallatások során három a Hódoltságon kívül élő tanú közül a 26 éves lont[ó]i (Hont m.) Ambrus János a „tatárjárás után” élt ott öt évig, az Ónod melletti Ernődön (Borsod m.) lakos, 72 éves Győrke Pál a „tatárjárás előtt” 16, Lonta István 35 éves korponai rab 15 esztendeig szolgált Keszin. A 35 esztendős rákoskeresztúri Agárdi András úgyszintén Dunakeszin szolgált, s miután az az Újvár ostromához kapcsolódó tatárjárás következtében elpusztult, állt tovább Fótra (PML Acta judicialia 1676: 1. és 1678: 1.). Vagyis: az újabb megrendítő erejű tatárjárás 1663-ra tehető. E tatárjárásnak nyoma van PPS vármegye jegyzőkönyveiben is, 1. BOROSY 1983-1986, II. 1167. és 1317. sz-ok. 685 SZAKÁLY 1995a, 196-197. (11/23. sz.). 686 Az 1660-as évek végi tanúvallatások során többször hallunk Cséplő Lukácsról, aki „Szent Márton Kátát megszállította Szent Demeter napja tájban, Bethlen Istvánnak az törökkel Palánk alatt való megütközése után” (PML Acta judicialia, 1669: 6.; vö. még 1668: 19. - amikor maga Cséplő tett vallomást Csekekáta megüléséről). - Ez utóbbit Hajgató János (PML Acta judicialia, 1668: 19.), Bagót pedig Gödör András telepítette újjá (PML Acta judicialia, 1654: 3.).
