Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
410 SZAKALY FERENC lábát a reformáció. A fentieket — Vác kivételével — „visszaigazolja” a wittenbergi egyetemre beiratkozott további Pest megyeiek névsora is, amely kibocsátóként a következő helyekre utal: 1553: Cegléd(i Ferenc), 1554: Cegléd(i György), 1555: Ráckev(i Vazul), 1561: Kecskemété Benedek), 1562: Kecskemété Agricola [Mező] János), 1565: Ceglédé Lőrinc) és 1568: Ceglédé János) stb 532 A fentiekből világosan kiolvasható, hogy a Duna-Tisza közi reformáció legfőbb bázisa Cegléd volt, amelynek iskoláját egy ideig a korai magyar hitújítás egyik legnagyobb alakja, Szegedi Kis István vezette. Vele Kecskemét igyekezett lépést tartani, ám — mint az már fentebb kiderült — itt a protestánsok csatát vesztettek a régi hit követőivel szemben. Ráckeve hallat még magáról. A —jelentős görögkeleti kisebbséggel rendelkező — településen a lutheri tanok azonban nehezen törtek át, amit Skaricza Szegedi Kis-életrajza is elárul a Szegedi Kis odakerülését (1563) megelőző időkről való sűrű hallgatással. írásából — amely valóságos enciklopédiája a hódoltsági reformáció kibontakozásának — mindössze annyit tudunk meg, hogy Ráckevén még 1563-ban is olyan gyenge képességű iskolamester szolgált, aki — bár ígérte — egy prédikációt sem volt képes megtartani a betegeskedő lelkész helyett.533 Vácott alkalmasint a törökök túlsúlya vette el a vállalkozó kedvű protestáns hitteijesztők kedvét a további munkálkodástól. Szegedi Kis távozni kényszerült Ceglédről s egy esztendőn keresztül szolgálati hely nélkül rokonainál, Makón húzta meg magát. Ennek ellenére úgy tűnik, nemcsak a régi, az új hit is súlyos paphiánnyal küszködött. A jelek szerint azért, mert a Hódoltságon kívül kiképzettek nem szívesen vállaltak állást a megszállt területen. Ha hihetünk a hitújítás sorsát Eperjesről élénk figyelemmel kísérő Gyalui Torda Zsigmondnak, a szükség olyannyira szorongató volt, hogy még maga a budai pasa is közbelépett megoldása érdekében. Egyfelől azért, mert volt annyira előrelátó, hogy a meghódított nép lelki vezetők nélkül nem fog a helyén maradni, másfelől, mert ekkortájt még tervei voltak a szerveződő protestáns egyházzal. Torda ennek megfelelően 1551-ben, egy hódoltsági prédikátor beszámolójára hivatkozva, azt jelentette német hitsorsosaiknak, hogy „a pasa embert küldött a Debrecenben — alkalmasint zsinatra — gyülekező lelkipásztorokhoz azzal a kéréssel, hogy küldjenek a botja alá tartozó területre papokat és az iskolák tanulóiból.”534 Hogy e furcsa segélykérésnek lett-e valaminő hatása vagy sem, egyelőre nem tudtuk eldönteni. Szakirodalmi közhely, hogy miközben a magyarországi németség (s a hatáskörzetében élő szlovákság) gyorsan a hitújítás recepciója mellett döntött, s attól kezdve szilárdan meg is maradt lutheránusnak, a lutheranizmus magyar közegben elsősorban a társadalom felsőbb régióiban hódított. A paraszti tömegek hosszasan mérlegelték a dolgot, s amikor elsöprő többséggel ők is a vallásváltás mellett döntöttek, már gyorsan követték egymást a reformáció újabb hullámai. Közülük — a végeredményből visszakövetkeztetve — a túlnyomó többség a svájci (helvét) irányzatot érezte magához legközelebb állónak. Különösen vonatkozik ez a Hódoltság Dunán inneni és tiszántúli részére, ahol a század végén addig, míg a 17. század elején szlovák bevándorlók nem érkeztek az Alföld északi peremére és a Mátra környékére, ágostai irányzatú gyülekezettel nem is találkozunk. Ajelekből ítélve így volt ez a „mi” területünkön is, s így immár az a következő kérdés, hogy felszámolódásuk mikor és hogyan ment végbe. Ha a fentiekben már emlegetett 1564. évi kecskeméti egyezséglevél török hatóság előtt keletkezett volna, úgy erős szkepszissel fogadnók, hogy az itteni protestánsok „Luther kö- rösztényöknek” mondották magukat, hiszen a gyöngyösi felekezetek ügyében eljáró török tisztviselők szintén így aposztrofálják az újhitűeket miközben tudható róluk, hogy a helvét irányzatot követték.535 536 Mivel azonban az egyezséglevelet a kecskeméti magisztrátus bocsátotta ki, így el kell fogadnunk, hogy a kecskemétiek 1564-ben még lutheránusoknak tartották magukat. Hacsak nem azért éltek ezzel az önmegjelöléssel, mert levelüket valószínűleg az ottani kádihoz is be kellett nyújtaniuk megerősítés végett, akinek tudatában Luther neve 632 Laskai Csókás Péter: De homine... előszavában: StAE II. 1018-1020. 533 Skaricza M.: Stephani Szegedi vita. (KATHONA 1974, 132.). 534 ETE 1902-1912, V 590-597. - Szélesebb összefüggéseibe helyezve 1. SZAKALY 1984c, 54-57. és SZAKALY 1985, 446-457. 536 1553. december 6-án Mehmed budai fődefterdár azoknak „a gyöngyösi keresztények”-nek a javára ítélt, „kiket ti Lutheroknak mondtok” (SZEDERKÉNYI 1890-1893, П. 110.). Meglehet, hogy a gyöngyösi protestánsok egy része ekkor még valóban lutheránus volt, bizonyára a helvét hitvallást követte azonban a századfordulón, amikor a törökök még mindig „Luther-keresztények”-ként aposztrofálták őket, 1. 1606. december 6.: FEKETE 1932, 298. (17. sz.).
