Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
394 SZAKÁLY FERENC persze a legkülönbözőbb körülmények befolyásolták. Miközben Dabon 22, illetve 50 forintért zálogoltak részt,427 addig Nyáry István fia 1591. április 9-én 24 forintért vette át apja hernádi kaszálóját.428 A birtokvásárlók közt éppenséggel hódoltságban élők is lehettek. Miután a Végh család a 17. században is ebben a térségben élt, nem elképzelhetetlen, hogy Végh Tamásnak ezért volt szüksége arra, hogy 1575. április 14-e előtt Eremos Mátyástól annak tassi birtokrészét 78 magyar forintért megvásárolja. (Gyanúnkat alátámasztani látszik, hogy az esetről Tassy Pál egri katona tiltakozásából értesülünk, aki érthetőképp nem örült a helyben lakó birtokos terjeszkedésének.429) 2. A nemesi vármegye. Pest-Pilis-Solt vármegye születése Pest vármegye — eddig előkerült — első megszállás utáni kiadványa Balaszentmiklóson (ma: Törökszentmiklósi 1552. június 13-án kelt.430 E véletlenszerű körülményből persze elsietett lenne mindjárt arra következtetni, hogy magának a nemesi univerzitásnak a működése is csak 1552-ben kezdődött újra, másként fogalmazva: bő egy évtizedig szünetelt volna. Már csak azért sem gondolhatunk erre, mert 1545-ből — a környék török bekebelezése utáni harmadik esztendőből — ránk maradt egy, a vármegyénél jóval alacsonyabb rangú, kisebb hatókörű önkormányzati testület, a szekszárdi bencés apátság prédiálisai fajszi székének oklevele. Ebben Fajszi Gáspár alispán, valamint Keserű Ferenc és Pálfóldi Nagy Pál szolgabírák tanúsították, hogy egy varajti lakos árokföldi, bátyai és szakmán részbirtokokat adott el előttük egy fajszi családnak.431 Az analógia azonban — mint jelen esetben is — megannyiszor félrevezető is lehet. Mivel a benne szereplők valamennyiben Solt megye néhány négyzetkilométernyi részén éltek és török alattvalónak számítottak, a fajszi szék oklevele inkább csak a török berendezkedése — másunnét is jól ismert — hézagosságát, közelebbről azt bizonyítja, hogy török uralom palástja alatt megmaradhattak attól teljesen idegen jogintézmények. (Következő fejezetünk egyébként jószerivel csak ilyenekkel foglalkozik.) Azon vármegyék továbbműködéséhez, amelyek területe részben vagy — főként — teljes egészében török megszállás alá kerültek, egészen más előfeltételek kellettek. Elsősorban az, hogy a szélrózsa minden irányában szétszóródott birtokosok közt legalább néhányban legyen annyi hit és energia, amelyre a hódítás következtében minden bizonnyal széthullott — vagy legalábbis megrendült — önkormányzati-érdekvédelmi testületük újjászervezéséhez kellett. Különösen nehéz feladat volt ez egy olyan vármegyében, amelynek — mint Pestnek — nem volt főispánja, és kudarcot vallott az alispáni tisztség bevezetésére tett kísérlet is 432 Következésképp hiányoztak azok az ösztönző erők — amelyek már csak saját érdekükben is — kívülről erőfeszítéseket tehettek volna az újjászervezésre. Könnyű belátni, hogy egy várakkal rendelkező főúr vagy főpap — a középkori Magyarországon ilyenek szoktak főispáni méltóságot kapni —, valamint helyi megbízottja, az alispán messze többet tehetett az újjászervezés érdekében, mint a menekülési helyükön megélhetési lehetőségek után kutató kis- és köznemesek, így volt ez dacára annak, hogy a vármegye létezése ilyen körülmények között elsősorban ez utóbbiaknak válhatott hasznára, biztosíthatott mozgásteret, sőt — mivel az országgyűlések a szolgabírák díjazását rendelték el — némi jövedelmet is. Mindezek ellenére pontosan az 1552. évi Pest megyei kiadvány kelethelye és dátuma árulja el, hogy semmiképpen sem lehet az első, s mint ilyen, a friss újjászerveződés bizonysága. Ha a tisztikar a környék két legerősebb várában — Egerben vagy az előző években emelt Szolnokon — bukkan fel ezekben a fenyegető török offenzíva miatt vészterhes 1552. nyári napokban, úgy éppenséggel arra is gyanakodhatnék, hogy a környéken hányódó Pest megyei birtokosokat éppen a kritikus helyzet kényszerítette összefogásra. Hogy azonban nem valamelyik biztonságosnak tűnő végvárban, hanem a meglehetősen népes, de semminő védművel nem rendelkező, köznemesi birtokosok tulajdonában levő Balaszentmiklóson433 gyűltek össze 427 1580: MNM Та. (PEST (kiég.) 1693/a. sz.); 1585. október 17.: Szent-Ivány család lt. (PEST (kiég.) 1709/a. sz.). 428 MNM Та. (PEST (kiég.) 1725/a. sz.). 429 PEST 1680. sz. 430 PEST 1578. sz. 431 CSIZMADIA 1972, 21. 432 SZEDERKÉNYI 1890-1893, II. 318-319. 433 „Bala Zentmiklos nobfilium] plortae] 32” — olvassuk róla az 1552. évi dikajegyzékben (SZEDERKÉNYI 1890-1893, П. 453.).
