Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 385 magját alkotó családnak az összetétele. Amennyiben a gazdának megfelelő számú felnőtt fiúgyermeke és fiútestvére volt, úgy akkor sem szorult bérmunkára, ha gazdaságának kereteit számos pusztatelek, irtásföld vagy szőlő rendkívüli mértékben kiterjesztette, s ha a háztartásfő történetesen kereskedelmi kapcsolatok szervezésével volt elfoglalva vagy kézműves műhelyt tartott fenn. A „családi munkaerő”-vei jól ellátott vállalkozás legfeljebb alkalmi szénagyűjtőkre, szőlőkapásokra, aratókra szorult, akiket nyilvánvalóan bőséggel talált a szegényebb polgártársai között. Másfelől: paradox módon torzítólag hat az is, hogy a vizsgált közösségek ebben a korban közel sem voltak annyira mezőgazdaságra koncentráltak, hogy más, nem béresként, vincellérként, pásztorként stb. alkalmazott „idegen”-nel eleve ne kellene számolnunk. Az iparosnevet viselők mellett összeírt idegen legényekben, aligha jogtalanul, a mesterhez szegődött segédeket és inasokat sejthetünk, sőt bizonyítható, hogy a nagykereskedő jobbkezeként működő, utóbb jelentős kereskedővé vált „faktort” is egyszerű „szolgaiként írták össze. (Ez utóbbi összefüggések jelentőségére hamarosan még visszatérünk.) A fenti kétségek ellenére nyilvánvaló, hogy azok a bérmunkásokat foglalkoztatók, akik egyszersmind a város központjában — Cegléden, Kecskeméten és Nagykőrösön a Nagy utcában, a Vásár utca mahalléban, ahol mind a kereskedésre, mind a kézművességre utaló nevet viselők száma jóval magasabb volt a helyi átlagnál — a rendszerint templom környékén fekvő piactéren laktak, valóban a legtehetősebbek közé sorolhatók. Mielőtt tovább araszolnánk a mezővárosi „patriciátus” feltárásának felettébb rögös útján, előre kell bocsátanunk, hogy a törökök által összeírt magyar háztartásokban sommásan „szolgáinak minősíthető személyek a törökkorban nem alkottak egy olyan, reménytelenül leszakadt és kiszolgáltatott, föld nélküli réteget, amilyennek Illyés Gyula a Puszták népében a béresek világát leírja. A 17. századi tanúvallatások nagyszámú ide vonatkozó adatának tanúsága szerint a más faluban való szolgálatvállalás afféle átmeneti — mondjuk: tapasztalatszerzési — szakasznak tűnik a parasztfiatalok életében. Viszonylag kevesen ragadtak meg szolgasorban, többségük helyi családokba beházasodva vagy hazatérve a telkes jobbágy- vagy éppen zsellér-státuszba vagy — egy jó házasság révén — feljebb kapaszkodott. Hogy ez — a következő században oly egyértelműen kimutatható — jelenség a 16. században is létezett-e, arra közvetlen bizonyságunk nemigen van. Az azonban, hogy a Kecskeméten 1546-ban összeírt 92 szolga — egyébként vélhetőleg a valós szolgaszámnak csupán egy része — közül 1559-ben mindössze kettőt találtak eredeti helyén, hatvannégy (69,6%), úgymond, megszökött, nyilván az igenlő válasz felé igazít bennünket. Annál is inkább, mert az „elhunyt’’-ként összeírtakról — Kecskeméten ilyen huszonhat (28,3%) akadt — tudnivaló azonban, hogy ezek valójában nem feltétlenül lettek halál áldozatai; az alávetettek társadalma gyakran védelmezte e kegyes csalással valójában csupán eltávozott tagjait. A közigazgatásban és jogszolgáltatásban lényegében magukra maradt hódoltsági közösségek magisztrátusának kiválasztásánál — mint ilyen helyzetben mindig — nyilvánvalóan ezúttal is a természetes kiválasztódásnak kellett „működnie”. Méghozzá a legszorosabb értelemben vett teljesítményi alapon, hiszen semminő más szelekciós módszer nem nyújthatott garanciát a rendszer folyamatos fennmaradásához és üzemeltetéséhez. Mivel pusztán az a tény, hogy a hódoltsági közösségek fennmaradtak és ellátták feladataikat, evidenciának gondoljuk, hogy a választás azokra esett, akik az egyetlen „mérhető” versenyben: a gazdasági életben, azon belül különösen — még inkább — a kereskedésben kitűntek. Vagyis: az tűnik logikusnak, hogy a vagyon, a társadalmi presztízs és az önkormányzati szerepvállalás egyazon csoportra koncentrálódott; mennél nagyobb volt a település, annál inkább. Egy-egy kis falut időlegesen kevésbé alkalmas személy is eligazgathatott egy-egy esztendeig — bár a közösség vitás ügyeinek rendbe tételében ilyen esetben nyilván keservesen érződött a rátermettség hiánya —, nagyobb, több negyedre tagolódott, esetleg a megszállók jelenléte miatt sok súrlódás közt élő mezővárosok vezetéséhez azonban komoly áttekintőképesség, diplomáciai érzék, a társadalmat jól reprezentáló tanács, ugyan kis létszámú, de hatékony „szakapparátus” (nótárius, vásárbíró, sáfár stb.), sőt — bár erről a 16. században egyelőre nem hallunk — karhatalom szükségeltetett. Valamennyi választott tisztségviselő — bíró, helyenként „magyar” és „török” bíró, 6-12 tanácstag — nem csekély áldozatot vállalt, hiszen a tisztségviselésért járó kedvezmények egyáltalán nem voltak arányban azokkal a veszélyekkel, amely a török hatóságok és katonaság, illetve a magyar portyázók részéről minden nap fenyegették őket. Hogy egy bíró milyen megpróbáltatásoknak volt kitéve, annak illusztrálására álljon itt egy 1579. évi ceglédi példa.
