Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
378 SZAKÁLY FERENC négykerekű szekéren — tehát meglehetősen nagyban — szállított fazék, bögre és fabögre megvámolásáról rendelkezik, vagyis e téren is számolni kell kistájak közti árucserével, megyénkben: behozatallal.310 A sütőipar termékei csak a szabad királyi városokban találtak vevőre,311 másutt a lakosok otthon, maguk sütötték a kenyeret és a tésztaféleségeket, nyilván házilagosan összerótt búbos kemencében. A speciálisabb szakértelmet igénylő lakberendezési tárgyak — elsősorban ládák, asztalok, esetleg szekrények és ágyak — készítéséhez elégségesnek tűnik a néhány asztalgyártó, ha azonban meggondoljuk, hogy például a koporsókészítésről is nekik kellett gondoskodniuk, már kevésbé megnyugtató a kép. Ráckevin nem találunk sem szekér-, sem kerékgyártókat (kerekeseket), sem karikásokat (vagyis: hordókészítőket), ami elég meglepő egy ilyen nagy forgalmú helyen. (Más mezővárosokkal összevetve úgy tűnik, hogy ezek iránt inkább a termelőhelyeken [Gyöngyös, Tolna]312 és a borkereskedelemben jeleskedő közösségekben [Szeged, Makó]313 volt számottevő kereslet, a Ráckevihez hasonló átmenőpontokon csupán javításukra voltak berendezkedve.) A nagybani magyar posztóipar fejletlensége közmondásos; a behozatal ismeretében azon is csodálkozni kell, hogy imitt-amott fel-feltűnik egy-egy csapó, takács vagy nyírő. A magas arányszámokkal képviselt mesterségek ellátóképessége sem olyan jó, amilyennek pusztán az imponáló számok alapján gondolnánk. A kovácsok314 teljesítményét önmagában is minősíti a Hódoltságba évente behozott több tízezer kés, sarló, kasza,315 az pedig, hogy tűt is importálni kellett, a dróthúzás teljes hiányára utal. A mindenütt „listavezető” szabók — abból következtetve, hogy az eszterhál nevű férfi főfedőt is tömegesen importálták — nemigen lehettek különösebben leleményesek, ha eme, főként Pozsonyban előállított316 cikk készítésének fortélyait sem voltak képesek ellesni.317 De van a szabók működésének egy másik vetülete is: a kecskeméti szűcscéh ránk maradt irataiból kiderül, hogy a szabók nem annyira az ide importált nyugati posztók feldolgozásában, hanem inkább — az azokkal való kereskedésen túl318 —, az irhák feldolgozásában jeleskedtek. A török hatóságok hiába döntöttek az 1557 óta a jelentős számú mestert egyesítő szűcscéh javára, a szabók — akik valamikor az 1580-as években alakították meg a saját céhüket — nem hagytak fel expanziós kísérleteikkel. Olyannyira nem, hogy az egyik megzavarodott budai török muftit eme meggondolatlan vélemény kiadására vették rá: „Ha a szabók a szűcs mesterségben ügyesek, saját mesterségük elhagyását [tehát: a szűccsé válást] a törvény nem tiltja”, jóllehet a többi török ítélet mindig a szűcsök javára szól.319 Mindent összevéve — miként Hódoltság-, sőt talán országszerte — Pest megyében mindössze egyetlen mesterség fejlettségével és ellátóképességével lehetünk maradéktalanul elégedettek, s ez a meglepően elterjedt, sok mesterrel képviselt ötvösség volt. Aligha véletlen, hogy területünk első, eddig ismertté vált céhlevele is számukra került kiállításra. Mivel a 17. századi Kecskemét és Nagykőrös 17. századi iparművészetét tárgyaló kiváló mű az előzményekre nem terjeszkedik ki,320 csupán analógiák alapján következtethetünk arra, hogy az ötvösök leginkább ezüst ruhakiegészítőket, tányérokat, pohársorozatokat (ún. egybejáró poharakat), pecsétnyomókat véstek szolid, de megbízható színvonalon,321 ám képesek voltak igényesebb — így úrasztalára szánt — darabok megalkotására is.322 310 FEKETE 1944, 207. (10. és 6. pont.). 311 SZŰCS 1955, passim és MÉT 36-41. 312 SZAKÁLY 1985, 18. és 22.; TOLNA 1992, 119. 313 SZAKÁLY 1985, 18-20. és SZAKÁLY 1984b, 160., SZEGED 1983 I. 607. és MAKÓ 1993, I. 234-234. (szekérgyártókat, érdekes módon, csak Gyöngyösön találunk). 314 A falvakban, ahol a török defterek csupán értékelhetetlenül szórt kézműiparra utaló névanyagot mutatnak, a kovács lehetett a legáltalánosabb elterjedt mesterség, hiszen annak szolgáltatásait a lakosság nemigen nélkülözhette, vö. SZABÓ 1969. 83.; Pest megyei vasanyagról pl. IKVAI 1972, 140. 315 Vó. pl. KÁLDY-NAGY 1965-1966, passim; VASS 1979, és VASS 1980. 316 MOL MKA Expeditiones camerales mutatókönyvei, passim. 317 Jellemző a környékbeli posztókészítés miserabilis állapotára, hogy a kecskeméti szabók 1593-ban 1227 vég szűrposztót (!) hoztak Erdélyből, 1. RAJKA 1913, 23. alapján: MÉSZÁROS 1979, 118. 318 Az 1542. évi harmincadjegyzékben 19, a budai török vámjegyzékekben 20 Szabó „vezetéknevű” kereskedő bukkan fel, többségük posztó-importőrként. Az előbbiben két esetben azt is megjegyzik, hogy az illetőnek nemcsak a neve, hanem a foglalkozása is szabó, 1. EMBER 1988, 526-527., ill. FEKETE-KÁLDYNAGY 1962, (1. névmutatók [639.]). 319 Az iratokat 1. HORNYIK 1860-1866, II. 283-288. (38-41. sz-ok), vö. MÉSZÁROS 1979, 112-114. 320 Vö. BÁCSKAI 1965, 32-61., különösen 52. (76. sz. jegyzet.). 321 BOBROVSZKY 1980, passim. 322 E szempontból a legtanulságosabb a Kecskeméttel vetekedő Tolnán előkerült „kincslelet” 1. LOVAG-NEMETH 1978, 219-246.
