Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 373 Szemben azzal a kézenfekvő hipotézissel, miszerint nagyobb forgalmú vásárok főként az élőállat csere fórumai lettek volna, a gyérszámú analógia tanúsága szerint a Hódoltságon kívülre is hajtó tőzsérek nem sokadalmakon, hanem — alvállalkozó (vagy alvállalkozók sorának) közbeiktatásával — egyenest a tenyésztőktől vásárolták össze gulyáikat.278 Ami keveset a hódoltsági vásárok forgalmáról tudunk, az elsősorban a sóelosztás fontos központjainak mutatja azokat. Egyébként is az a benyomásunk, hogy a fontosabb hódoltsági országos vásárok (sokadalmak) a távolsági kereskedelem cikkei közül inkább az importáruk elosztó-központjai voltak. Nagymarosról, Ráckeviről és Vácról tudható, hogy a királyi magyarországi kereskedők közül a legvállalkozó-szelleműbbnek tűnő nagyszombatiak csupán ezekig hatoltak be a Hódoltságba,279 a váci vámnaplók tanúsága szerint elsősorban posztó- és szatócsárukkal megrakodva.280 (Igaz, ez Nagymaros bevételi tervében egyáltalán nem tükröződik.) Bár a török hatóságok itt is szívesen látták volna a királyi magyarországi árusokat, az ezeknél beljebb eső vásárokra, úgy tűnik, a távolsági kereskedelemben részt vevő hódoltságiak juttatták be a Török Birodalom-szerte keresett iparcikkeket. Ezt a hipotézist látszik alátámasztani, hogy — jóllehet azokon feltétlenül megakadt volna a szemük281 -, az itt megfordult útleírók sehol sem említenek jelesebb állatvásárokat,282 valamint az, hogy a vásárvámhoz általában számottevő mértékpénz és mázsavám társul. Ilyen eszközökre a darabszámra árusított élőállatok esetében nem volt szükség, annál inkább a só és a posztóbálák szétmérésénél, stb. Ugyanezen megoldás felé igazít az is, hogy a budai szandzsák 16. századi kánunnáméja a vásáron sátrat (esetleg boltot) tartó, illetve mozgó árusokról tesz említést,283 amire rímel az a Ceglédről való 1520. évi adat, miszerint bizonyos diákok az ott kirakodott ráckeviek sátrait felgyújtották.284 285 Minden jel arra utal tehát, hogy a fentebb megnevezett helyeken rendezett vásárok részben az import elosztó-, részben az egymással szomszédos régiók áruinak cserehelyei lehettek. A kánunnámék — köztük a sokat idézett budai is — gabonát, tűzifát, szénát, cserépárukat, gyengébb minőségű, magyarországi előállítású posztókat említenek vásárra szánt cikként,280 amelyekhez bizton hozzászámíthatjuk az állatbőrt,286 s alighanem joggal a bort és a halat is.287 Mindezzel együtt sem hihetjük azonban, hogy a rendkívül jelentős vásárvám-bevétellel rendelkező Budán, Pesten, Ráckevin és Vácon élőállat egyáltalán nem cserélt volna gazdát. Ennek — a józan megfontoláson túl — ellentmond az is, hogy az általunk táblázatba foglalt bevételi források még a legnagyobb mezővárosok szultáni hász-birtokká minősítése után is meglehetősen szép (150 000 akcse = 2000 Ft-os) bevételt hoztak, ami a magasabb illetékű marhák és lovak nélkül, csupa kicsiny tételből nehezen jöhetett volna össze. Mindemellett, úgy tűnik, éppen a szandzsák-összeírások jövedelembecslései alapján tudunk érdemit mondani a hús helyi forgalmáról is. Ezekben ugyanis fel-feltűnik egy „vágóhídi illeték”-nek fordítható jövedelemforrás, amelyről a budai kánunnáme az alábbiakat jegyzi meg: „A levágott marha után reszm-i kinnáre címen marhánkint két akcse és négy juh után egy akcse szedessék.” Fekete Lajos ezt a bevételi forrást afféle „fogyasztási [?] adónak” értelmezi,288 valójában inkább egyszerű vágási illeték lehetett.289 Akárhogy is volt, a kor tartósítási nehézségeit ismerve, az így a bárd alól kikerült hatalmas húsmennyiség nemigen szolgálhatott egyetlen család szükségletének fedezésére, a tétel kiterjedt húskimérést sejtet. E feltevéssel azonban egyáltalán nem harmonizál a „vágóhídi illeték”-kel szereplő helységeknek — a mellékelt térképvázlaton ábrázolt — egyenetlen elhelyezkedése. Hipotézisünk szempontjából nézve viszont megnyugtató, hogy jelentősebb vágóhídi illeték csakis olyan mezővárosokban — Nagykőrös (1562: 450), Nagymaros (1562: 500), Ráckeve 278 SZAKÁLY 1972, 363-365. 279 TAKÁTS 1915-1917, I. 141-146., vő. SZAKÁLY 1995d, 137. és 245. 280 KÁLDYNAGY 1965-1966, 47^18. - Az importőrök ugyan lakóhely nélkül szerepelnek, mivel azonban ismerjük a város e korbeli lakosságát (BOTT’ANKOVA 1980, 86-145.), viszonylag könnyű kiszűrni a nagyszombatiakat. 281 Mint ahogy Bertrandon de la Brocquiére felfigyelt a Szeged térségében nyüzsgő lótömegre. 282 SZAMOTA 1891, passim; TARDY 1979, passim és DERNSCHWAM, 139-141. és 491-504., passim. 283 FEKETE 1944, 207. (8. pont), vö. a csatlakozó jegyzetekkel. 284 OPPEL 1931, 34-35.; vö. MAKKAI 1958, 103. 285 FEKETE 1944, 207-208. (6-7. és 9-11. pont.). 286 A kecskeméti szűcsök és szabók közt elsődlegesen az volt a vita tárgya, hogy kit illet az elsőbbség a vásárra hozott bőr megvásárlásában, 1. HORNYIK 1860-1866, П. 283. (39. sz.). 287 Piacra hozott szárított halról: FEKETE 1944, 208. (20. pont.). 288 FEKETE 1944, 207. (5. pont). 289 KÁLDYNAGY 1970b, 43-44. említi, de mibenlétét illetően nem foglal állást; Hegyi Klára — szíves közlése szerint — a levágott állatok utáni illetéket sejt mögötte.
