Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
362 SZAKALY FERENC A budai szandzsák minket érdeklő területén — a ráterhelt összegből ítélve — a csörögi halastó volt a legnagyobb (1546-ban 2500 akcsét, 1590-ben — jóllehet közben félszázadig elpusztultnak tűnik — 20 szekémyi halat vártak utána). Hasonló nagyságú lehetett a vérségi és a zsámboki is: 1546-ban mindkettő jövedelmét 2000 akcsére becsülték, ezek azonban a következő években már nem jelennek meg jövedelmi forrásként.204 (Nagyságuk érzékeltetésére megemlítjük, hogy ugyanakkor a négy kalocsai halastó után mindössze 1000 akcsét várt az összeíró.205) Soltban 1560-ban is csak a — megváltozott funkcióban és nyilván formában ma is létező szelidi tó becsült jövedelme érte el a 2000, s két másik — a szeremlei és a szentkirályi — pedig az 1500 akcsét.206 b) Az eszerint jóval kockázatosabbnak és munkaigényesebbnek ítélt nyílt vízi halászat207 208 után mindössze tizedet várt a kincstár. A majdani Pest-Pilis-Solt megye területe hosszan a Dunához simult, és egy-egy ponton kiterjedt a Tiszáig. A dunai halászattal intenzíven foglalkozó települések közül messze kiemelkedett Ráckevi (1546: 1000, 1562: 9258, 1580: 6200, 1590: 8000 akcse) és Vác (1546: 2000,1562: 7075,1580: 7000,1590: 7000) 206 ezeket—jelentős lemaradással — Foktő követte (1546: 3300 1560: 4000 akcse).209 A többség haltizede azonban — akárcsak a halastavak bérleti díja — legfeljebb néhány szász akcsés érték közül mozgott. Ellentétben a halastavak tervezett bevételével, a haltized- szedés viszonylagos állandóságot mutat, ahol 1546-ban számoltak vele, rendszerint 1590-ben is megvolt. Benyomásunk szerint a haltized adminisztrációja — amire minden halászóhelyen külön hivatalnokot kellett volna tartani a fogás számbavételére és számontartására — meglehetősen laza lehetett. Aligha hihető, hogy minket érdeklő Duna-szakaszon mindössze csak 20 olyan helység akadt, amely rendszeres halászatot folytatott volna. Márpedig az idézett budai és szegedi defterek szerint ennyi települést terhelt haltized fizetési kötelezettség. A hiányzók közt számtalan vizafogásra alkalmas helyet találunk. Gyanúnkat megerősíteni látszik Nagymaros példája, amely már a középkorban is jelentős vizahalászatot folytatott, s amelytől magyar fóldesura, a Pozsonyi Kamara ajándékként vizát várt, ám a törököknél 1546 és 1590 között 100 akcsével letudta ebbéli kötelezettségét. (Meglehet persze, hogy a törökök akceptálták azon privilégiumát, miszerint csupán viza-zsákmányának fele adóköteles, a halfogás nem.)210 Visszatérve a halastavakra: ahhoz képest, hogy a középkorban mily sok falusi halastóról van adatunk, a 16. században csupán a kalocsai és a solti náhijében lehetünk „elégedettek” azok arányszámával. 1546-ban a települések több mint egyharmadában, 1560-ban ennél valamivel kevesebben volt halastó, méghozzá kétszer annyi, amennyi a használó helységek száma (1546-ban: 35-66, 1560-ban: 15- legalább 49, valószínűleg 55).211 Egészen más arányokat találunk a budai szandzsákba tagolt részeken: az a 16 helység, amelyben valamikor 1546 és 1590 között felbukkan ez a jövedelemforrás, az összesnek nem egészen 10%-a. Ráadásul ezeknek csaknem a fele is csak 1546-ban bukkan fel, hogy aztán azonnal eltűnjék, sőt a galgamácsait már 1546-ban is elhagyottnak írták. A halastó ugyanis folyamatos gondoskodást igényelt, s pusztulásához elég volt az a néhány éves kihagyás, amíg a falu lakossága bujdosott, vagy túl kevesen lakták ahhoz, hogy a tóval foglalkozni tudjanak. Ennek ellenére a Duna-Tisza köze északi részének zsákmányából kivitelre is jutott, hiszen nyilvánvalóan innét — s nem valahonnan messzebbről — származott az a 125 arany értékű hal, amit 1563/1564 nyolc hónapja alatt Vácnál kiszállítottak a Hódoltságból.212 A halastavak lehalászásának módszereit nem nehéz magunk elé képzelni; nyilvánvalóan kerítőhálóval történt. A nyílt vízi halászati technikáról az adóösszeírások semmilyen adattal nem szolgálnak: e ponton nyilván a néprajz segítségéhez kell folyamodnunk. Bizonyosra vesz- szük, hogy a Duna- és Tisza-menti részeken a törökkorban is elterjedten alkalmazták г. fokokat, amelyeknek „működését” Andrásfalvy Bertalan és Szilágyi Miklós oly tüzetesen leírta:213 az 204 KÁLDY-NAGY 1985, 197., 709. és 712. 205 VASS 1979, 27. 206 VASS 1980, 142., ül. 86. és 103. 207 Erről általában, 1. HERMANN 1887, I-П. 208 KÁLDY-NAGY 1985, passim. 209 VASS 1979, 27. és VASS 1980, 28. 210 SZAKÁLY 1995d, 240.; JAKUS 1991, 6-8. és 19. 211 Két helyütt — Kalocsán és Dunapatajon — ugyanis csak „halastavak”-at említenek. 212 KÁLDY-NAGY 1965-1966, 41. 213 ANDRÁSFALVY 1975. és SZILÁGYI 1995, 98-108.
