Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
58 BONDÁR MÁRIA meg (Méhtelek). A déli-délkeleti bevándorlásnak egy másik ága a Dunántúl déli területein azonosítható (Starcevo kultúra). A bevándorló népcsoportok földművelési és edénykészítési ismerete indította el a Körös kultúrával területileg érintkező, helyi mezolit népesség gazdasági-társadalmi átalakulását. b) Középső neolitikum A délről érkező népcsoportok fejlett gazdasági ismereteinek hatására kialakult az alföldi vonaldíszes kultúra (AVK), amely elsősorban az ország alföldi és északkeleti részén települt meg. Helyi fejlődésű ága az ún. dunántúli vonaldíszes (DVK) közösség, amelyből azután nagy területen, Ukrajnától Hollandiáig, megszületett a közép-európai vonaldíszes kultúra tömbje. A Marostól délre eső területeken a balkán-égei hagyományokat folytató Vinca kultúra népe élt. E két nagy kulturális egység anyagi kultúrája, elsősorban edényei, jelentősen eltérnek egymástól. Pest megye távol esik a Körös kultúra szállásterületétől, itt a legkorábbi neolitikus népesség jelen tudásunk szerint a középső neolitikum elejére keltezhető, vonaldíszes edények népének kultúrája volt. A vonaldíszes edények népének művelődése idején Pest megye a dunántúli vonaldíszes kultúra (DVK) szállásterületének keleti széle volt, de a megye földrajzi adottságai miatt az alföldi vonaldíszes kultúra (AVK) emlékanyaga is előfordul a térségben, elsősorban a Tápió-mentén. E korai földműves közösségek szálláshelyüket víz közelében választották ki, rendszerint a környezetéből kiemelkedő kisebb magaslaton építették fel házaikat. A környezetet nagy méretű, csiszolt ún. kaptafa alakú kőfejszék, balták, vésők segítségével irtásos-égetéses módszerrel tették földművelésre alkalmassá, jelentősen csökkentve ily módon az erdős részeket. A kimerült termőföldet pihentették, s további erdőirtással újabb területet tettek használhatóvá. Életmódjukból következően 15-20 évenként egy kicsit tovább vándoroltak, majd újabb idő elteltével, amikor a talaj termőképessége helyreállt, körforgásszerűen visz- szatértek a legkorábban hasznosított földterületre. E területváltó gazdálkodás miatt egy kisebb területen (néhány km2-en) megtalálhatók a kultúra egészen korai és késői leletei is. A települések nyomait leggyakrabban csak a felszínen található cserepek jelzik, esetleg tüzelésre utaló, hamus foltok ismeretesek, szerencsés esetben hulladékkal megtelt gödreik is feltárhatók. A termesztett növények (pelyvás búzák, azaz tönköly és alakor, valamint árpa, köles, lencse, len), mellett a juh és kecske valamint az őstulok domesztikált faja, a szarvasmarha jelentette számukra a biztos táplálékforrást, amelyet jelentős hányadban kiegészítettek vadászott (őstulok, szarvas, őz, vadkan, medve, ritkán oroszlán) és halászott állatokkal. Legtöbb építményüket nyugat-európai lelőhelyekről ismerjük. Hosszú, 20-40 mx5-8 m-es házakban éltek, amelyeknek tetőszerkezetét erős gerendák tartották. E cölöpszerkezetű házak több helyiségből álltak. A házak tartós oszlopvázát leggyakrabban tölgyfákból készítették. A nagy oszlopok közötti falrészeket vékonyabb faágakból és nádkévékből alakították ki, oly módon, hogy vízszintesen jó erősen egymáshoz kötözték ezeket. Az így elkészített vázszerkezetet kívül-belül vastagabb agyagréteggel tapasztották be, ennek nyomán jó hőszigetelést értek el, házaik fala 20-25 cm vastag is lehetett. A padlózatot is sárral tapasztották. A fűvel, szalmával, törekkel kevert, napon szárított agyag az őskorban alkalmazott vályogtégla, azaz a patics. Az épületek meglétét az ásatásokon feltárt cölöplyukak által kirajzolt alaprajzok és a leégett házak gödrökbe dobált falmaradványai bizonyítják. Tanyaszerű falvaik néhány hosszúházból álltak, melyekben feltételezhetően több generáció élt együtt kisebb családokat alkotva. Nagy méretű lakóépületeik mellett kisebb építményeket is meg lehet figyelni az ásatásokon. A házak körül különböző nagyságú és rendeltetésű gödrök voltak, ezek egy részéből a házépítéshez vagy edénykészítéshez szükséges agyagot vájták ki, míg más részükben gabonát tároltak, vagy a gödrök szélére ülve végezték mindennapi munkájukat (kőeszközök pattintása, gabonaőrlés, szövés-fonás stb.). Később a funkciójukat vesztett gödrök feltöltődtek a házak körüli hulladékokkal, törött edényekkel, az elfogyasztott táplálékból származó állatcsontokkal, a szél által befújt, eső által bemosott szerves anyaggal. Ezek, a régészek számára rendkívül fontos szemétgödrök, őrzik meg azt a forrásanyagot, amelyből egy-egy korszak leletanyagát elemezhetjük. A településeket gyakran vették körül különböző árkokkal, amelyet a település köré vont kerítéssel vagy erősebb paliszáddal is megerősítettek. Ez védelmet nyújtott a kerítésen belül
