Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)

18

SOMOGYI SÁNDOR

vízminőségi mutató szerint III. osztályú, de a Soroksári-ág a tápanyagháztartás jellemzői szerint már V osztályú, ugyanígy az Ipoly is, amely egyéb vonatkozásban (oxigénháztartás, mikroszennyezők) IV osztályú. IV osztályú a Galga és a Tápió mért szakasza is. Ezek az adatok mutatják, hogy a megye vízfolyásainak korábbi üdülési-turisztikai vonzása napjainkra teljesen megszűnt.

A megye állóvizeinek száma 118. Felszínük együtt meghaladja a 17 km2-t. Közöttük korábban is a természetes eredetűek voltak a túlnyomóak (levetélt folyómedrek, elgátolt völgymélyedések, vízjárási laposok, buckaközi semlyékek), ma is ezek a legnagyobb számúak. Felszínük azonban alig 1/10-ét teszi ki az összes állóvíznek, ami elárulja, hogy többnyire alig

1-2 ha felszínű kis víztükrökről van szó (a legnagyobb Dömsöd mellett is csak 17 ha területű). A Duna mellett két holtágat is találunk 6, ill. 16 ha kiterjedésben. Ezek fokozatos feltöltődéssel tűnnek el, mint a többi természetes állóvíz legtöbbje is.

Az újabb időkben létesített különböző mesterséges tavak (bányagödrök, tározók, halastavak) száma megnőtt. Területük az összes állóvíz felszínének közel 9/10-ét (1550 ha) teszi ki. Feladatkörük szerint szolgálhatják a belvízgazdálkodást, öntözést, vízellátást, üdülést, vízi sportot, szennyvíztárolást és más egyéb funkciót is betölthetnek. A halastavak között a biai a legnagyobb (83 ha). A bányagödrök legtöbbjéből a Duna kavicsait termelték ki (pl. Délegyháza környékén, a legnagyobbnak a felszíne 44 ha). A más célú tározók között a far- mosi Nádas-tó (283 ha) a legnagyobb felszínű. Egyesek - mint pl. a kóspallagi vagy a királyréti - környezetük tájképi szépségét is fokozzák. A Duna-Tisza közi szikes buckaközök állóvizei esetenként a terület egyetlen hasznosítási lehetőségét jelentik.

A felszíni vízkészlet általánosan elterjedt, és hasznosított kiegészítője volt a közelmúlt évtizedekig a felszín alatti talajvíz és rétegvíz. A talajszint alatti legfelsőbb záróréteg felett elhelyezkedő talajvíz századokon át a lakosság egyedüli ellátója volt az Alföldön. Ma már ez a vízkincs a különféle ipari-kommunális és mezőgazdasági szennyezések miatt korábbi univerzális vízellátó szerepkörét elveszítette, de mint a természetes és a haszonnövényzet éltetője, fontossága továbbra is elsőrendű. Pest megye területe talajvíztározás szempontjából két részre osztható. A vízátnemeresztő szilárd kőzetű hegységekben hiába keresnének talajvizet, de minden más laza üledékben sekélyebb, mélyebb előfordulásban megtalálható. Mélysége egyrészt a felszín domborzatától, másrészt az időjárás jellegétől függ. A megyében a legmagasabban találjuk a Csepeli-síkság K-i részének alacsony ártéri területén, valamint a Duna-Tisza közi kisebb folyók (Tápió) és csatornák (Gerje-Perje, Körös-ér) völgymellékén, ahol a 2 m-t általában nem haladja meg a mélysége. Az Alföld többi tájrészletén 2-4 m között találjuk, ugyanígy az Ipoly-völgyben és a Mezőföld megyebeli részén is. Ahol azonban mere- dekebb teraszlépcsők vagy buckavonulatok sorakoznak egymás mellett, ott a talajvíz átlagos mélysége a 4 m-t is meghaladja. 6 m alatt van a Pesti-síkság E-i felén, a hegységi lejtőkön, a dombságok peremein. A sokévi átlagos szintingadozása eléri a 2-3 m-t is, amikor helyenként felszínre is tör.

A talajvíz mennyisége a tározó kőzet hézagtérfogatától, valamint a csapadékutánpótlástól függ. Jelentősebb talajvízkészlettel rendelkeznek a Duna menti terasz- és hordalékkúprétegek. A parti sávban 3-4 1/s/km2, míg a háttérben 2-3 l/s/km2-es értékek a jellemzők. Utóbbival találkozunk a hegységek völgyében, az Ipoly és a Galga mentén is. Ellenben a Duna-Tisza köz folyóktól távoli homokos felszíne alatt az átlagos talajvízkészlet alig 11/s/km2.

A talajvíz minőségét természetes állapotban a tározó kőzet határozza meg. Kémiai jellegre a kalcium-magnézium-hidrokarbonátos típus a túlnyomó, de a gyengébb lefolyású helyeken mellette megjelenik a nátrium is. Keménységére a 15-25 német keménységi fok a jellemző, de a települések körzetében és a völgyekben a 45 °-ot is meghaladja. Ugyanígy a szulfáttartalom is koncentrálódik a települések közelében, helyenként a 300 mg/1 fölé is, míg azoktól távol 60 mg/1 alatt marad.

A talajvizekkel szemben az utóbbi évszázadban egyre emelkedik a rétegvizek jelentősége, mivel a tározó rétegek azokat általában elszigetelik a szennyeződésektől. Mennyiségüket nemcsak a felszín közeli képződmények áteresztőképessége befolyásolja, hanem az is, hogy a tározóüledékek milyen felszín alatti utánpótlódásban - mélységi áramlásokból - részesülnek. Megyénk rétegvízzel leginkább ellátott területe a Duna-völgy, melynek vastag negyedkori üledéktölteléke 1,5 l/s/km2-nél több vizet tároz. Ugyanígy jelentős a vízkészlete a karbonátos kőzetű hegységeknek (Pilis, Budai-hegység), melyek réshálózata a csapadékot nagy tömegben képes tározni. Ellenben a tömör andezitlávából álló Börzsönyi- és Visegrádi-