Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
154 SZILAS GABOR A kultúra Kárpát-medencei megjelenése a leletanyagban mutatkozó különbségek alapján két nagyobb csoportra, a Közép-Duna vidéki- és a Kárpát-medencei Halomsíros kultúrára bontható. Előbbi Alsó-Ausztria, Dél-Morvaország mellett DNy-Szlovákia Ny-i felének és mozaikosan a Dunántúl, illetve a Dél-Alföld - Bácska bizonyos területeit foglalja magába. Alaplakossága - minden valószínűség szerint morva területeken kiformálódó jellege miatt - döntően a Veterov-kultúrából, kisebb mértékben a magyarádi kultúrából származik, megjelenése egységesebb a kárpáti változatnál. A Kárpát-medencei Halomsíros-kultúra ezzel szemben a térségnek már a középső bronzkorban megfigyelhető kulturális tarkasága, összetettsége folytán valójában több regionális, eltérő kulturális alapon (magyarádi-, késő füzesabonyi, Vatya-, gyulavarsándi-, Perjámos-kultúrák) struktúrálódó, jelenleg még nehezen körülhatárolható (Tápé-, Rákóczifalva-, Hajdúbagos-), vagy bizonytalan létjogosult- ságú csoportokból (Egyek) álló komplexum. Ahol pedig a kultúra jelenléte kevésbe erőteljes (pl.: a pilinyi kultúra településterületén), ott alkotóelemként vesz részt a helyi művelődés kiformálódásában. Szlovák kutatók e kárpáti fácies „őshazáját” a mai Szlovákia délnyugati részén a középső bronzkorban élő magyarádi- (Madarovce-) kultúrából eredeztetik, kialakulását e kultúra utolsó, ún. Dolny Peter-i (Alsószentpéter) fázisa során végbemenő belső fejlődés következményének tartják, melyhez minden bizonnyal nyugati irányból érkező impulzusok is hozzájárultak.6 A Vágtól К-re eső, főként a Garam- és Ipoly völgyében sűrűsödő magterületről a Duna völgyén keresztül beszivárgó halomsíros elemek és az ezek által generált hatásmechanizmus jelentősen átszínezi a Dunakanyar és az Alföld egyes régióinak középső bronzkori hagyományú anyagát. Bár a Halomsíros-kultúra településterülete fenti keretek között nagyjából körvonalazódott, e térnyerés, a halomsíros átalakulás folyamatának precíz történeti, társadalmi, gazdasági szempontú rekonstrukciója a kárpáti régióban jelen pillanatban még nem végezhető el. A kutatás sokáig egy több hullámban érkező erőteljes halomsíros támadássorozat következményének tartotta a régészeti leletanyagban megfogható változásokat, melynek során részint a támadó halomsíros- részint a menekülő középső bronzkori népcsoportok vándorlási útvonalainak felvázolása volt a történeti következtetések alapmotívuma. A leletanyagban tapasztalható változásokat mindig egy-egy újabb hullám eredményének tartották.7 Ma már azonban számos leletegyüttes cáfolja a Dunántúl középső bronzkor végi elnéptelenedését,8 sőt egyre világosabban látszik, hogy a korábban feltételezett nagy volumenű halomsíros bevándorlásnak sincsenek egzakt régészeti bizonyítékai; a „große Wanderung” elmélete mára túlhaladottá vált. Valójában a kultúra csoportjainak folyamatos beszüremlése és - az anyaterületről - általuk közvetített divathatások nagy területeken történő igen gyors elterjedése figyelhető meg, miközben a helyi középső bronzkori népesség nagy része a helyén marad. Ennek egyik látványos bizonyítéka, hogy bár a leletanyagban - a középső bronzkori elemek jelenléte ellenére - számos új, nyugati párhuzamokkal rendelkező edénytípus készítése kezdődik meg, a temetkezési rítusban továbbra is megfigyelhetőek a középső bronzkorban létező regionális különbségek.9 Ezzel együtt a halomsíros etnogenezis kérdéskörében egyre inkább kulcsfontosságú lett a koszideri korszak egzakt kutatása, melynek idején megváltozott a településstruktúra, a kultúrák leletanyagának erőteljes keveredése és fokozódó deponálási tevékenység10 figyelhető meg. E jelenségeknek a Halomsíros- kultúrához való kötése, ok-okozati összefüggéseinek megvilágítása még szakmai viták tárgyát képezi, ugyanis, bár gyéren és izoláltan, de régészetileg nyomokban már ekkortól megfogható a Halomsíros-kultúra jelenléte. A halomsíros leletanyag nagy tömegű megjelenése azonban csak a koszideri-korszak utáni, ún. Posztkoszideri időszaktól (BB2) figyelhető meg, amikor megszűnik az élet a középső bronzkori többrétegű, un. teli-telepeken, illetve felhagyják a hozzájuk tartozó hatalmas, több száz síros temetőket is. Megyénk területe, főként annak E-i régiója: az Ipoly alsó folyása, illetve ettől D-i irányban húzódó Duna-szakasz - mint már említettük - igen fontos kommunikációs csatornaként működött több más korszakkal egyetemben a Kárpát-medencei Halomsíros-kultúra térnyerése idején is. Szlovákiában a Vág- (Malá nad Hronom/Kicsind, Kamenica nad 6 TOCIK 1964. 7 MOZSOLICS 1957; BÓNA 1958; KEMENCZEI 1968, stb. 8 VÉKONY 2000. 9 CSÁNYI 1980, 155. 10 Edénykészletek, bronz leletegyüttesek valamilyen (rituális, történeti) okból történő föld alá rejtése.
