Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
Szilas Gábor A KÉSŐ BRONZKOR PEST MEGYÉBEN I. Bevezetés Megyénk eltérő domborzati régiók találkozási zónájában és a Duna-, Ipoly folyók meghatározó, közvetítő és egyben elválasztó szerepének köszönhetően több földrajzi-kulturális tömb (dunántúli, EK-magyarországi és É-alföldi térség) határterületén fekszik. Ez a megosztottság a késő bronzkor mintegy 700 évet átölelő időszakában markánsan rajtahagyta kézjegyét a régészeti leletanyagon. A korszak első felében (Kr.e. 1500-1250) a Duna vonalától jobbra eső területeken és a bal parti régió egy keskenyebb sávjában a Halomsíros-kultúra, a Gödöllői-domvidéken a pilinyi kultúra emlékanyagát hordozó népcsoportok vetik meg a lábukat. Ezt követően a Kr.e. 1250-800 közötti időszakban előbbi területen az Urnamezős-, a keleti hegy- és dombvidéki részeken pár évtizeddel később a Kyjatice-kultúra jelenik meg. A régió történetét a későbronzkor teljes időtartama alatt a genetikai folytonosság jellemzi, de az itt élő népek leletanyagát, etnikai összetételét a terület kiemelt kereskedelmikommunikációs helyzetének köszönhetően - főként Ny-i irányból - több, migrációs, vagy csupán divatelemként érkező hatás befolyásolta, alakította. II. A Halomsíros-kultúra A Halomsíros-kultúra Kelet-Franciaország, Németország, Csehország, Morvaország, Ausztria és a Kárpát-medence zónájában jelentkező, de régiónként eltérő eredetű, fejlettségű és összetételű népcsoportjainak konglomerátumából áll, melynek jellegzetes, tárgyi anyagában is markánsan megmutatkozó egységét nagy területeket átfogó gazdasági-kommunikációs érdekközössége hozta létre. Ezen több százezer négyzetkilométernyi területen - még ha nem is egyszerre - végbemenő változást generáló tényezők között az egyes középső bronzkori kultúrák, csoportok közötti hatalmi, gazdasági súlypontáthelyeződés, az ezt követő információáramlással és - területünkön is leszűrhető - kisebb migrációval járó hatalmi átrendeződés játszott szerepet. Ugyanakkor nem elhanyagolható a korszakban bekövetkező hűvössebbé-csapadékosabbá váló klíma jelentősége sem, mely a korábbitól eltérő állattenyésztő-földművelő életmódnak kedvezett. A halomsíros-típusú leletanyag hazai felismerését késleltette, hogy Cseh- és Németországgal, Ausztriával1 ellentétben területünkön meglehetősen ritkán fordul elő a névadó temetkezési mód, de előnytelenül hatott rá a múlt század első felének több, korszakos jelentőségű kronológiai tévedése is.2 Ennek ellenére a Mozsolics Amália és Bóna István nevével fémjelezhető első nagyhatású munkákat3 követően, az ’50-60-as években lendületet vevő halomsíros kutatás, valamint e kutatástörténeti korszakot lezáró, nagy sírszámú temetők (Tiszafüred-Majoroshalom,4 5 Tápé-Széntéglaégető6) anyagának közreadása hellyel-közzel tisztázta a kultúra Kárpát-medencei fáciesének kronológiai-tárgyi-földrajzi paramétereit, mérsékelve ezzel a kultúrkomplexum helyi kutatottsági szintjének elmaradottságát. 1 EISNER 1933; WILLVONSEDER 1937, stb. 2 Pl. a Tompa Ferenc-féle kronológia: TOMPA 1936. 3 MOZSOLICS 1957; BÓNA 1958. 4 KOVÁCS 1975. 5 TROGMAYER 1975.
