Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Közegészségügyi állapotok a Kárpát-medencében a 18. században
KAPRONCZAY KÁROLY PEST-PILIS-SOLT VÁRMEGYE EGÉSZSÉGÜGYE A 18. SZÁZADBAN Közegészségügyi állapotok a Kárpát-medencében a 18. században A 18. század legelején - alig másfél évtizeddel a török megszállás után - Magyarország tájai egymástól eltérő képet mutattak: a volt hódoltsági területek elvadult, a nyugati vármegyék, a Felvidék és Erdély rendezett arculatot mutatott, a Duna-Tisza közének nagy része, a Tisza vidéke és az Al-Duna tájai mocsárvidékké váltak, ahol malária és különböző járványok, dühöngtek. Egy 1686-ból származó leírás szerint így festett a táj: „Meneteltünk 30 egynéhány mérföldet, de sem falut, sem várost nem találtunk. Gyakran találkoztunk kisebb-nagyobb kóborló csapattal: a család, mint a vad népeknél, földbe ásott kunyhókban lakott, s mint a tatárok, vadászatból és halászatból tartotta el magát, nyúzott nyers húst ettek, mint a cigányok. A hajdan szép Magyarország pusztává változott, 30-40 mérföldnyire se volt falu, se város. Embernagyságra nőtt fű, úgyhogy utat kellett vágni. A lerombolt városok és faluk megvadult kutyáival volt tele a város, amelyek mint megvadult farkasok egyaránt megtámadták az embert és állatot, kikaparták a hullákat, s szétmarcangolták a csatatereken.”1 Ezzel,szemben a Felvidéken és Erdélyben nemcsak rendezett állapotok uralkodtak, hanem néhány városban kiépített vízvezetékek (Beszterce- és Körmöcbánya, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kassa, Kolozsvár), ugyanakkor az Alföldön és a Tiszántúlon - a törökdúlástól és a háborúk pusztításaitól legtöbbet szenvedett vidékeken - felszíni kutak vizét itták. A 18. század elején Európa népessége megkétszereződött, míg hazánk lakossága meglehetősen sivár képet mutatott. Már a 17. század utolsó évtizedében megindult a külföldiek betelepítése: az első hullám nem sok eredménnyel járt, hiszen a bevándorlók többsége a járványok miatt (főleg maláriában) meghalt. A források szerint a Rákó- czi-szabadságharc katonai vesztesége nyolcvanöt-kilencvenezer fő volt, de a dühöngő pestisjárvány áldozatainak száma viszont megközelítette a négyszázezret. 1711 után alig kétmillió volt az ország népessége. A korabeli feljegyzések szerint ennyi lehetett Magyarország lakossága a törökök kiűzése idején, amit 1720-ban - már az első nagyobb betelepítés után - 2,5 millióra becsülték. (Ez a lélekszám a II. József idejére 9,3 millióra nőtt.) Más számítások szerint a török kiűzése után Magyarország és Erdély lakossága 3,5 millió fő volt, 1720 körül 4,5 millióra nőtt. Ez utóbbi növekedés nemcsak a háborúk Szamata István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten. 1054-1717. Bp. 1891.
