Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - A hazai polgári kórházügy megszervezése (1711-1790)
KAPRO.VCZ4 Y KAROLY kolostorát, ahol húsz ágyas női kórházat rendeztek be. Az orvosi munkát egy polgári orvos és egy másodorvos végezte, míg az ápolási munkát az erre kiképzett apácákra bízták, gyógyszertárat tartottak fenn és a század végére a kórházi betegágyszámot százra emelték fel. Az irgalmasok is jelentősen megerősödtek, így megtelepedtek Pesten, Budán, Pécsett, Temesváron, Nagyváradon, Kismartonban, Szolnokon és Zágrábban, állami támogatással magukra vállalták az elmebetegek gondozását (1783).63 Gyógyintézményeik és gyógyszertáraik működtetésére az uralkodó több feloszlatott rend javait adományozta nekik. Az állami beavatkozás hatására a szerzetesrendek is igyekeztek alkalmazkodni a kötelező előírásokhoz, így a gyógyító rendeknél is megindult a szakképesítésre való törekvés: mind több sebész és gyógyszerész működött az irgalmasoknál, akik okleveleiket Bécsben, Prágában, később pedig Pesten szerezték. (Hasonló helyzettel találkozunk a gyógyító rendekkel kapcsolatban a Habsburg Birodalom más területein is e században.)64 A reformok következtében átformálódott a kórházak belső élete is. Bár még inkább szegényház jellegűek voltak, de a vezetés majdnem egészében az orvosok kezébe ment át, akik mellett - a nagyságtól függően - állandóan tartózkodott sebész is. Az alapítványok és a közalap biztosított összegek kezelésére ún. „kórházi gazdát” alkalmaztak, akik feleltek a gazdálkodásért, a pénzek felhasználásáért, az élelmezésért és az ápolás megszervezéséért. E téren valamivel javult a helyzet, bár az ápolás és az ellátás csak az egyházi intézményekben volt kiegyensúlyozott, de ez mintaként szolgált a polgári intézmények felé. A tisztán kórházi jellegű intézményekben - Pozsonyban, a szerzetesi intézményekben, a pesti Szent Rókus Kórházban, az egyetemi orvoskari kórodéban - tapasztalható volt a szakosodás, elkülönítették a többi betegtől a szülő nőket, és a járványbetegeket. Más helyen a szakosodást éppen a szegényházzal való kötődése akadályozta, itt legfeljebb csak a férfi és a női betegeket választották el egymástól, az egészségeseket a betegektől. Legtöbb helyen még orvos sem volt, csak esetenként hívtak orvost a súlyos betegekhez. Az így létrejött kórházak ingyen fogadták a betegeket, de gyakran fogadtak el természetben - tej, hús, zöldség stb. - adományokat. A „specializálódást” jelenthette volna 1799-ben egy uralkodói indítvány, ami elkülönített szülőotthonok megszervezését kezdeményezte. A Helytartótanács egészségügyi osztályának „körlevele” a következőket írta: „e legfelsőbb elhatározás következtében a törvényhatóságok tegyenek jelentést kórházaikról, ispotályaikról és arról, hogy miként lehetne a fennálló intézetekben néhány ágyat a szülőnők részére kijelölni és felszerelni? Ha egyáltalán volna oiyan épület, nem lehetne-e a házi pénztárból s a lakosság alamizsnáiból ilyen épületet emelni, vagy hogy egyáltalán mit lehetne tenni az uralkodó eme nemes szándékának keresztülvitele érdekében?” Önálló szülőotthon ugyan nem létesült, de az 1800-as évektől - például Pozsonyban, Pesten a Rókus Kórházban, Budán az Er- zsébet-apácák kórházában - szerveztek ún. szülőszobákat, 1820-ban a Szent Rókus Kórházban az 1. sz. Női osztály csak a szülő nők számára működött. Az 1805-ben hozott Tokaji-Nagy Tivadar: Az Irgalmas Rend működése Pesten és Budán. Budapest, Miké Kiadó, 2001. 64 Grósz Frigyes: Emlékirat a hazai betegápolási ügy keletkezése, fejlődése és jelenlegi állásáról. Bp. 1869. 46
