Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Kórházügy és betegellátás
KAPROMCZA Y KAROLY A 14. századtól kezdve működtek a beginák vagy szesztrák, közösségben élő, betegápolással foglalkozó világi ápolónők, akik nem tettek szerzetesi fogadalmat és nem éltek az apácákkal azonos közösségekben. A 17. században ilyen férfiápoló rend is alakult: az irgalmas testvérek közössége, amely átalakult szerzetesrenddé. A francia Pauli Szent Vince (1576-1660) szervezte meg a világi önkéntes betegápolást, és 1634- ben megalapította az irgalmas nővérek ápolórendet. Ez katolikus világi egyesületnek számított, nem volt szigorú rend, Magyarországon 1842-ben telepedtek le. A protestáns területen a diakonista rend szervezte meg a betegápolást, amely olyan közösség volt, hogy bármikor ki lehetett következmény nélkül lépni. Tagjai csak hajadonok lehettek, azonban férjhez menetelük után sem szakadt meg kapcsolatuk a betegápolással. Ilyen múlttal Anglia és az Egyesült Államok nem rendelkezett, ott a betegápolás mindig világi foglalkozásnak számított. A reformáció után a középkori betegházak megszűntek, átformálódott a közösség által fenntartott betegápolás (ispotályok), az ápolórendek szerepét fizetett - gyakran képzetlen - városi személyek vették át. A betegápoló intézmények fenntartása mindig az adott település polgárságának nagylelkűségétől függött: az adóból, a városi statútumban rögzített feltételektől függött: minden végrendeletből meghatározott összeget kellett az ispotályalapba befizetni, illetve a kereskedelmi ügyletekből is arányosan hozzájárultak a betegápoló intézmény költségeihez. Természetesen a nagy városokban nagy kórházakat is emeltek, amelyben vegyesen voltak betegek és gondozásra szoruló szegények. Például Párizsban, 1607-1612-ben épült a Saint Louis Hotel fertőző betegek számára, továbbá 1657-ben a La Salpetrierer általános kórház. Ez az épület egy korábbi salétromsavat előállító üzem helyén épült fel. A Charité kórház Berlinben, 1727-ben létesült. A Monarchián belül 1791-ben épült a prágai kórház, 1798-ban a pesti Szent Rókus Kórház, Bécsben a kétezer ágyas Allgemeine Krankenhaus (1784). Az utóbbi három már valóban kórház volt, teljesen elkülönülve a város szegényeitől, kivitelük is impozáns volt. A kórházak közül a városi ispotályok többsége 10-20 ágyas kis intézmény volt, a reneszánsz korában palotaszerű épületekbe fogadták be a betegeket. Ezekben magas, csamokszerü kórtermek voltak ágyfulkékkel. A 18. században megszüntették a nagy kórházcsamokokat és zárt négyszög vagy patkóalakú több emeletes és folyosórendszerü kórházépületeket emeltek. Max Stoll (1742-1787) bécsi egyetemi tanár már 1784-ben figyelmeztetett ezek hátrányaira és inkább az ún. pavilonrendszert ajánlotta helyette.47 A kórházak hihetetlen tisztátalansága miatt melegágya lett a fertőző betegségeknek (orbánc, kórházi üszög, gyermekágyi láz stb.). Sokszor ezek a nagyméretű kórházak megdöbbentő állapota miatt a betegek büntetésnek vették, ha ide kerültek. Magyarország ilyen nagymérető kórházzal a 18. század végéig nem rendelkezett, a 16-17. században alapított városi ispotályok többsége átvészelte a feudális kort, miközben gyakran változtak fenntartási feltételeik. Van néhány példa arra is, hogy a városi ispotályt ismét kezelésbe vették az egyháziak (pl. Kassán a reformátusok), ilyenkor a város átadta a működtető alapítványokat, vagy évente segélyben részesítette az intézményt, fenntartva az ellenőrzési 47 Kapronczay Károly: Az ápolás-, ápolóképzés és kórházügy története Magyarországon. Bp. OPI, 2005. 38
