Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Járványok a 18. századi Magyarországon
PEST-PILIS-SOLT VARMEGYE EGESZSEGUGYEA IS. SZAZADBAS sem lehetett 40 napig érintkezni senkivel. Ilyen esetekben a hatóság gondoskodott élelmezésükről, az ennivalót a ház elé helyezték, és az elzártak maguk vitték be otthonukba. Az orvosok és szolgáik csak védőruhában látogathatták betegeiket, a kórházakban pedig lehetőleg el kellett kerülni a helyiségek túlzsúfoltságát, a gyógyulófélben lévőket másik terembe vitték az újrafertőződés elkerülése érdekében. A meghaltak személyes holmiját, ruhaneműjét azonnal elégették, a holtakat a kijelölt járványtemetőbe temették, sírjukat oltott mésszel öntötték le. A szabályok ellen vétőket sok esetben halállal büntették. A kordonnal körülvett településről még a rendre felügyelő katonaság sem távozhatott. A szigorú rendelkezések ellenére a járvány időről-időre felütötte a fejét. A vármegyék és városok által foganatosított helyi érvényességű rendelkezések szövege majdnem teljesen azonos volt az 1552. évi királyi pátensben foglaltakkal, csupán a veszteglés ideje változhatott. A 16. század végétől a zárlat idejét 40 napban határozták meg, az idegen földről érkezőknek 14 nap várakozási időt állapítottak meg, továbbá igazolniuk kellett, hogy ahonnan érkeztek, ott nincs ragály. A szabályok be nem tartását járvány idején halállal, más esetben tetemes pénzbírsággal büntették. A településekről hetente el kellett a szemetet szállítani a városon kívül kijelölt helyre, az utcákat hetente kétszer fel kellett seperni és felmosni, a város kútjait pedig fegyverrel őriztették. A városi magisztrátus kéthetente ellenőrizte a település tisztaságát, a hanyagságot pénzbírsággal vagy elzárással büntették. Járvány esetén gondot jelentett a templomok látogatása, amit természetesen nem lehetett korlátozni, ezért ott szinte állandóan tömjénnel kellett füstölni. Már az 1562-ben kiadott rendelet megemlíti, hogy a járványos betegséget az orvosok és az ápolók is terjeszthetik, de különösebb intézkedést nem tesz velük kapcsolatban. 1631-ban már megtiltják a járványorvosoknak, hogy egy időben más betegeket is gyógyítsanak. 1679-ben már úgy intézkednek, hogy az orvos, aki nem fertőző betegeket gyógyít, de mégis kapcsolatba kerül fertőzöttel, az ellátás után önként, önmagát is különítse el 8 napra. Ha belekezdett egy fertőzött gyógyításába, úgy lássa el továbbra is, de a kúra után köteles 40 napos karanténba vonulni. Ez a rendelet Bécs városa számára előírta, hogy négy járványorvost, illetve sebészt kell alkalmazni, akiket nem csak a járványok idején foglalkoztattak, de a járványmentes időkben is figyelemmel kellett kísérniük a fertőző betegségek fellépését. Az 1679. évi kiegészítő rendelet pontosan megszabta a fertőtlenítés menetét, módját, szereit, és kimondta, hogy a fertőtlenítés után 40 napig nem léphet be senki a fertőtlenített házba, helyiségbe. Az 1692-ben újból kibocsátott, kiegészített járványrendelet már aprólékos gonddal megfogalmazza a „ragályelhárító” tennivalókat. Az országos helyzetfelmérés eredményét havonta, járvány esetén hetente kellett a hatóságoknak jelenteni. Pontosan meghatározták a városok járványvédelmi vonalát (egészségügyi kordon), a tartományok, illetve országok határa gyakorta egyben járványvédő vonallá is vált, amit a katonaság őrzött. A járványvédelem központilag irányított rendszerré vált, a látszat azonban mégis más volt, hiszen a pestis továbbra is veszélyt jelentett, elsősorban a keleti határok felől ismételten támadott. A helyi rendelkezések általában a bécsi utasítások fő irányát követték, ezeket kisebb kiegészítésekkel látták el vagy a helyi adottságoknak, szokásoknak, tapasztalatoknak megfelelően módosítottak. Ezek közé tartozott például, hogy a 29
