Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Közegészségügyi állapotok a Kárpát-medencében a 18. században
PEST-PILIS-SOLT VARMEGYE EOESZSEGUGYE A IS. SZAZADBAN A lakosság egészségi állapota sokban függött az adott terület békés vagy háborús helyzetétől: a pestis és más járványok terjesztői éppen háborús helyzetben a hadsereg volt. Már a török időkben is tapasztalták, hogy a hadsereg dúlta vidékeken - éppen az éhezés miatt - nagy a skorbutjárvány, az elnéptelenedett és lepusztult tájakon dúlt a malária, a vérhas, de a hadsereg terjesztette a szifiliszt, a kiütéses tífuszt stb. A vérhasjárvány is hatalmas áldozatokat szedett, például az 1540-ben Budát ostromló császári hadsereg mintegy harmincezer katonája halt meg e járványban, míg 1686-ban a Budát ostromló szövetséges erő húszezer katonája halt meg dizentériában. A járványok elleni védekezés valóban a kor általános „szokásává” vált, így nem véletlen, hogy Pápai Páriz Ferenc híres egészségnevelési könyve, a Pax corporis nemcsak a betegségekről, az egészséges életmódról szól, hanem igen sokat foglalkozik a járványok elleni védekezés módjairól is. A 18. század fordulatot hozott a katonai egészségügyben is, hiszen a zsoldoshadseregekben különleges érték volt a kiképzett katona, akinek egészségének helyreállítása valóban „katonai érdek” lett. Már a 16. századtól a fővezérség környezetében állandó orvos tartózkodott, akinek kötelessége nemcsak a vezérkar gyógyítása, hanem elöljárója lett az alacsonyabb egységeknél szolgáló orvosoknak és sebészeknek. Ezek az orvosok és sebészek adott időre és feladatra szerződtetett civilek voltak, akik később visszavonultak civil életükbe. Általában saját orvosi felszerelésükkel vonultak „hadba”, a hadműveletek során kezelt sérültjeiket a közeli városi vagy egyházi ispotályban hagyták, az itteni költségeiket később a hadsereg parancsnoksága megtérítette. A hadműveletek általában csapást jelentettek a felvonulási területek lakosságára, nemcsak az állandó rekvirálások, élelmiszerelkobzások és a behurcolt betegségek miatt, hanem később a megrokkant katonákról is gondoskodni kellett. Általában a megrokkant katonák koldusbotra kerültek, vagy - mint a harmincéves háború alatt - csapatokba verődve rablásból tartották fenn magukat. A megoldás kettős volt: vagy - mint XIV. Lajos francia király - invalidus házakat épített számukra, ahol orvosi ellátásban és rendszeres élelmezésben részesültek, vagy magukra hagyták őket. A bécsi Allgemeine Krankenhaus is először invalidus háznak épült, később lett kórház. A magyar korona területén Nyitrán, Pesten épült ehhez hasonló. Széchenyi György esztergomi érsek 1692-ben Budán emeltetett 150 férőhelyes katonai rokkant kórházat. A 17. században már megjelent a főparancsnokságon működő „tábori főorvos”, az alárendelt alakulatoknál a csapatorvos vagy sebész, a tábori és helyőrségi kórház intézménye, amelyek szervezését a helyőrségekben maga a hadsereg végezte. A sebesültek ápolására háborúk esetén igénybe vették a szerzetesrendek segítségét, vagy - ahol volt - a városi ispotályokat, betegházakat. Ezekkel kapcsolatban az jelentett gondot, hogy ezek átlagos befogadóképessége 10-15 betegágy volt, nagyobb „mozgás esetén” ez nem felelt meg a követelményeknek.4 4 Takáts László - Takáts Endre: Adatok a XVII. század fordulójának katona-egészségügyéhez. Honvédorvos, 1966. 322-335. 1. : Takáts László: A Rákóczi-szabadságharc egészségügye. Kandidátusi értekezés. Bp. 1971. Gépirat. 234.1. : Takáts László: Hazai forrásadatok a katonakórházak XV1I-XV1I1. századbeli fejlődéséhez. Honvédorvos, 1975. 383-395. : 1976. 251-284.1. : Takáts László: A Rákóczi- szabadságharc egészségügye. Bevezetőt írta: R. Várkonyi Ágnes. Bp. MATI-SOMKL, 2003. 164.1. 9
