Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Kocsis Gyula: Pest vármegye parasztsága és gazdálkodása az 1770. (-1771.) évi megyei urbáriumok tükrében - Források
KOCSIS GYULA 1780-ban már egy ideje működött a jobbágyi szolgáltatásoknak és a földesúri földeknek ez a bérlete. Ekkor került sor a bérlet megújítására, és természetesen az összeg emelésére. A megújítás során a jobbágyok kérlelték a földesurat, hogy idegen kézre ne adja őket, mert az idegen bérlő káros voltát a telki apátság pátyi jobbágyain megtapasztalták, akik 40 esztendővel azelőtt árendában voltak és annyira elnyomorodtak, hogy alig kaphatnak erőre. (PML. IV 165.a. 43. doboz) Állattartás Az állattartás részben természeti tényezők függvénye volt és ez nem könnyítette meg a gazdaságok helyzetét. A kaszálók szűkösségét már fentebb ismertettük. Fontos, a jövőbe mutató jelenség volt a torbágyiak vetett takarmánytermesztése. Az úrbérrendezés során ugyan nem történik említés a legelőkről, mégis nagyon fontos szerepet játszottak a parasztság gazdálkodásában. A későbbi úrbéri perek sok esetben hasznos utalásokat tesznek az urbárium körüli idők állattartására is. Ezen források alapján két jelenség tűnik szembe: az egyik az erdei legeltetés - már ahol egyáltalán volt erdő - nagy jelentősége, a másik az uradalmi, legtöbbször bérlő juhászatok által okozott károk, visszaélés a közlegelőn történő legeltetés jogával. A biaiak is földesuraik rétfoglalásait, valamint az árendások túl sok birkáját említik az őket kedvezőtlenül érintő körülmények között. Tinnye helység 1790 végén panaszt intézett Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűléséhez a „földesurak által most kezdett erdőknek kiirtása és az pascuumnak felszántása végett” A kissé nyakatekert módon megfogalmazott tárgyban írott panasz arról szólt, hogy a közbirtokos földesurak egymásra hivatkozva irtják az erdőt, mondván, ha a többieknek szabad irtani, ők is irtanak. Ennek következtében az „az urbáriumot nem tekintvén az erdőket irtatják, aztán fel is szántatják, ahol eddig vonyó marháinknak legjobb legelő mezejek volt.” (PML.1V3.C.4. 2821/1793.) Néhány esztendő múltán a tinnyeiek ismét panaszkodni kényszerültek. Az egyik birtokos, Miskey Ferencné földesúrnő a Bikás rétnek jó darabját olyan helyen szántatta fel, ahol a marháknak egész nyáron át az itató kútjuk volt. A jobbágyok attól is féltek, hogy a közbirtokosság más tagjai is szántásokat tesznek majd. A föl- desúrnő a megye által kiküldött vizsgálók előtt azzal magyarázta cselekedetét, hogy a családi osztozkodás során erdő helyett nekijutott gyepet megélhetése miatt volt kénytelen feltöretni. A feltörést nem szánta véglegesnek, mert „a felszántott plágát nem árkolttatta fel, hanem a termés feltakarítása után közhaszonra pascuumnak hagyni kívánta.” (PML. IV3.C.4. 883/1796.) A megfelelő itatóhely nélkülözhetetlenségét jelzi, hogy a pátyiak határuknak a gazdálkodást nehezítő körülményei között azt említették, hogy noha marhájuk az erdőben jár, ott vize nincs, ezért naponta többször le kell a faluba hajtani, hogy ihassanak. A pátyi közbirtokosok úrbéri rendezést kezdeményező levelükben a rendezést indokló kifogásaik között sorolták fel azt is, hogy Pátyon elegendő legelő volna ugyan, a jobbágyok mégis nagyon elpusztították az erdőket az ott gyakorlott legeltetéssel. A pátyiak válasza az volt, hogy a legelő csak az erdővel együtt volt elegendő, mert szárazságban a köves legelőn a marhák elpusztultak. Ezért sokan más határban béreltek maguknak legelőt, illetve kaszálót. (PML. IV165.a. 43. doboz) 400
