Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye népességi és nemzetiségi viszonyai (1701-1840)
PEST-PILIS-SOLT MEGYE NÉPESSÉGI ÉS NEMZETISÉGI VISZONYAI (1701-1840) ri tevékenységből élt.70 A legtöbb iparos a kecskeméti járásban volt, arányuk a zsellér családfőkhöz képest 12%-ot tett ki. A váci járásban a püspöki székhelyen élt a legtöbb zsellér családfő, a 153 jobbágy mellett 1745, de nagy volt számuk Aszódon, Domonyban, Maglódon, Pécelen is. A zsellérekhez viszonyítva az iparosok aránya - hasonlóan a kecskeméti járáshoz - 11% volt. A pilisi járásban Budaörsön, Nagytétényben, Óbudán, Pomázon, Szentendrén élt igen sok zsellér, ezúttal is jórészt a szőlőművelés előnyeit kihasználva. A zsellérekhez képest csak 10,5% volt iparos. Annak ellenére, hogy a zsellérek aránya a solti járásban volt a legalacsonyabb, voltak olyan községek, ahol jobbágyok nem, csak zsellérek éltek (például Dunaegyháza, Fájsz, Harta). Ezen kívül igen nagy volt a zsellér családfők aránya a jobbágyokhoz képest Dunapatajon, Dunavecsén, Szeremlén stb. is. Itt valamivel kevesebb volt az iparosként összeírt családfő, csak 9,8% a zsellérekhez képest. A falusi-mezővárosi iparűzők egy része a közvetlen, helyi igényeket elégítette ki. Közéjük tartoztak a kovácsok, bodnárok, mészárosok, pékek és helyenként a molnárok. Ide sorolhatjuk az uradalmi iparosokat is, akik a birtokközpontokban éltek. Feladatuk elsősorban a gazdaság és alkalmanként a főúri udvar szükséges eszközökkel való ellátása volt Az iparosok másik része - főként a mezővárosokban - tágabb piacokra is termelt. Ilyenek voltak például a bőr- és fa feldolgozó vagy a fazekas mesterek (például kecskeméti csizmadiák, szűrszabók, kiskőrösi csizmadiák, szíjgyártók, vargák, tószegi fazekasok stb.).71 A harmadik csoportba a jórészt házi iparosként otthon dolgozó és a nyári időszakban a földet is művelő takácsok, posztó- és vászonszövők, helyenként a bőrt kikészítő tímárok, kordovánosok tartoztak, akik az alapanyagot más mesterek számára állították el. Az adóösszeírások alkalmával sokszor nem is iparosként, hanem csak zsellérként vették fel őket. A helyi szükségleteket kielégítők számára a piaci lehetőség adott volt. A második csoportba tartozók, akik a vásárokra vitték termékeiket, akkor voltak eredményesek, ha egy-egy nagyobb település piackörzetébe tartoztak, és a vásáros hely számukra könnyen elérhető volt. A harmadik csoport, az év egy részében vagy háziiparosként dolgozók több-kevesebb termékének átvételéhez és elszállításához azonban a kereskedők, főként a felvásárló kereskedők segítségére volt szükség. A többi kézművesekhez hasonlóan, létszámukban megerősödve a Pest-Pilis- Solt megyei iparosok is céheket szerveztek. A mezővárosokban a textilt és bőrt feldolgozó iparosok számos testületé jött létre, különösen iparosodott volt Vác, Nagykőrös, Kecskemét stb. Fontosak voltak a szőlőtermelő vidéken a kádárok, a Duna mellett a molnárok, faragók (hajóácsok) szervezetei. A 19. század elején testületeket alakítottak a harmadik csoportba tartozó háziiparosként vagy rész munkaidőben dolgozók is. Mivel a kiváltságlevél megszerzése különös terhet jelentett számukra, nem településenként, hanem kisebb-nagyobb régiókban hozták létre szervezeteiket. Például a takácsok 1817-ben az egész pilisi járás mesterei számára nyertek céhlevelet. 1835-ben ebből a szervezetből Bia, Páty, Tök, Torbágy, Budaörs, Zsámbék mesterei kiváltak, de közösen önállósodtak. Pécel, Rákoscsaba, Ecser, Monor, Gomba takácsai már 1805-ben céhet szerveztek, 1830-ban kelt a 70 Az iparosok elvileg lehettek jobbágyok is, de ez sehol sem volt jellemző. 71 Eperjessy 1967. 239-242 p. 305
