Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

1. Pest vármegye irodalomszervező- és pártoló tevékenysége - 1.2. A nyelvkérdés

szabad szó...”134 (Figyeljünk fel az utolsó, idézett tagmondat finom, szépíróhoz méltó megoldására: a Wesselényire és az őt az országgyűlésben megvédett és szintén hűt- lenségi perrel fenyegetett Balogh János barsi követre tett utalással visszamenőleges hatállyal is korrigálta Péchyt és egyértelművé tette Pest vármegye álláspontját.)

Az 1835. november 2-diki kerületi ülésben (a nyelvügyben érkezett, október 5-i királyi leirat tárgyában) Fáy volt az első szónok: a nyelvhasználat jogát „természeti jus”-nak nevezte — utalással a rendek Kölcsey Ferenc által megfogalmazott, 1833. január 10-i üzenetére, amelyhez képest a kétnyelvű törvényszövegezés csak „nyomorú engedelem.”135 A november 24-i országos ülésen hasonló nyíltsággal fogalmazott, amikor az 1790 óta kiharcolt nyelvtörvényeket „ugyanannyi áldozatokon” megvásároltnak nevezte, majd kitért a két fő ellenérvre: a nemzeti nyelvű iskolázással együtt járó világosodásra és arra a vádra, hogy a magyarosodás a többi, hazai élő nyelv rovására történik. Az előbbit igazolta, de mint a magyar nyelv terjesztésének előnyét értékelte; az utóbbi kapcsán — nyilván saját, megyebéli tapasztalatait általánosítva — felhívta a figyelmet a német provinciává süllyedés, illetve (a szlovák és általában a szláv nyelvek kapcsán) a „napkeleti óriás” felé orientálódás veszélyeire. (Beszédét megértették: ellene Szepes, Pozsega, Verőce, Máramaros, Szerém, Nyitra, Turopolya, Horvátország és Fejér vármegye követei szólaltak fel.)136

Az a folyamat, amelynek során a nemzeti nyelv kérdésében egyetértő, de a társadalmi teendők dolgában eltérő nézeteket vallók polarizálódása (az államnyelvi státus megszerzésének arányában és ütemében) lezajlott,137 Pest megyében is megtörtént. Az 1836. évi törvénykönyvet kihirdető közgyűlésen a nyelvtörvény, az 1836:111. te. 4. §-a körül robbant ki értelmezési vita: „...azokon a helyeken, ahol a gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szentbeszédek, az anyakönyvek is magyarul Írassanak.” Fáy — az országgyűlés 1836. április 28-i kerületi ülésében már felvetett módon — azokat a helységeket is beleértette, ahol csak 3—4 hetente hangzottak el magyar nyelvű szentbeszédek, minthogy „különösen az evangélicus praedicatorok nem mindenütt nagy készséget mutatnak a nemzeti nyelv befogadására.” Felekezeti és politikai szempontok alapján a kiterjesztő jogértelmezés ellen foglalt állást Földváry Gábor másodalispán, Sárközy Imre főjegyző és Mérey Sándor táblabíró, a korábbi személynök.138 Mindez ugyanazon a napon, még leplezetlenebb politikai érveléssel, megismétlődött a Törvényhatósági Tudósítások tárgyában. (Erről — minthogy a vezérvármegyei szerep ügyében döntő fontosságot tulajdonítunk neki — az 1.6. alfejezetben írunk.)

A későbbi reformországgyűlések követutasításában és vitáiban a nyelvkérdés lezárása és az eredményekre épülő polgári szabadságjogok kivívása volt a cél. Dubravicz- ky már az 1833. január 10-i országos ülésen kifejtette, hogy a felsőtábla naplójának vezetése és kinyomtatása nem kevesebbet jelent, mint a képviselői felelősség kiterjesztését rájuk is;139 az 1839/40. évi diétára követutasítási javaslatot készítő deputáció

134 KLÓM V. 121-122.

135 A Kölcsey-utalásra 1. SZEKFŰ 1926, 403., a királyi rezolúció: SZEKFŰ 1926, 425-427., a Fáy-beszéd: KLÓM V. 189-190.

136 KLÓM V. 242-243. és BADICS 1890, 335-336.

137 A folyamat átfogó rajzát 1. VARGA 1961 és BARTA 1963.

138 KLÖM VI. 658-659.

139 KLÖM I. 91.

42