Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
4. Az irodalmi élet metamorfózisa (1849-1867) - 4.3. Kelmeiség vagy epigonizmus?
lat”-ra, amely egy-egy tájegység szokásainak, tájszavainak alkalmazásával adott lokális érdekességet, zománcot gyengécske műdaloknak. (Ugyanezt az irányzatot nevezte Gyulai Pál ,,tájköltészet”-nek.) Erdélyi megfogalmazása szerint: „...halmaza mindazon tulajdonoknak, melyek a dologhoz tartoznak ugyan, de mintegy külsőséget alkotnak rajta éspedig úgy, hogy a dolog eme tulajdonok nélkül és elmúlása után is marad az, ami...”69 Az igazsághoz tartozik, hogy a jelenség már 1848 előtt létezett; Vahot Imre a Pesti Divatlap szerkesztőjeként buzdította is az ország ilyen felfedezését az irodalmi népesség lírájában és a népszínmű színpadán: „...lassanként látni fogunk színpadunkon palócokat, borlókat, tiszamelléki, tiszaháti népet, göcseji, csallóközi, borsodi magyarokat...”70 Csakhogy a nemzeti irodalom érdekében és céljával dolgozó reformkori írók a helyi jelleget is az általános szintjére igyekeztek emelni. Nemcsak Eötvös József, aki a vármegye hibáinak tipizálásához a névadásban is hasonló eljárást követett, amikor „valódi helynevek [...] elemeiből” új neveket alakított: a beszélő nevű Porvár megye- székhely mellé így társult Tiszar ét, tágabb háttérrel pedig Taksony vármegye.7I Hasonlóképpen járt el a népszínmű atyamestere, Szigligeti Ede, amikor műfajteremtő darabját, a Szökött katonát (Pest és Milánó mellett) Szentmiklósra lokalizálta: Fényes Elek Magyarország geographiai szótárában (1851) 1 mezővárost, 19 falut és 10 pusztát sorolhatott fel ilyen helynévi utótaggal. Petőfi Sándor elementáris hatású lírája pedig a költészet terén fedte el átmenetileg a problémát; 1849 után azonban kortársai sikerre vitték a tájköltészetet (a Petőfiénél nagyobb példányszámokban), rá- érezve a magánkömyezetbe, a szükebb pátriába visszavonult nyilvánosság irodalom iránti igényeire. Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Meancsek István, Balog Alajos, Concha Károly, Spetykó Gáspár, Benőfi Soma és mások verseskötetei felölelték a Palócföldet, a Mátra vidékét, a Dunántúl jelentős részét, mi több, még a Székelyföldet is,72 — azaz a magyarlakta területek zömét, az Alföld kivételével. Noha az alföldábrázolás Petőfivel világirodalmi rangra emelkedett, és — mint azt a 3.2.2. alfejezet- ben elemeztük — „művészi táj”-ként megörökítésének a XVIII. századra visszanyúló ábrázolási hagyományai voltak, akadt olyan vélemény is, amely időben még mesz- szebb, a „pictura” állapotáig akarta visszavinni az alföld-költészetet. A váci Tanács Márton Az arckép c. „beszélyében” egy tiszai hajóút kapcsán elmélkedett arról, hogy Petőfi tájverseiben „...több a költőiség, mint a festészet; pedig a jó tájköltemény sohasem nélkülözheti a festészeti szellemet. [...] az olvasó nem a valót látja, hanem a költő lelkének fényét ... nem a természet benyomásait érzi, hanem az édes vagy fájó mozzanatot, mely a költő szívét habozásba hozta...”73 A kérdés többrétegű voltát alighanem az „alkalmazott literatúra” nagykőrösi közegében elő és dolgozó Arany János mérte fel a leginkább lényeglátó módon. О már 1853-ban egyszerre tartott a petőfieskedő tájköltők irodalmi primátusától és az alma69 ERDÉLYI 1991, 195. A tanulmánynak a szerző adta 1863-ban az új, azóta használt címet. A Gyulai-cikk: PN 1854. ápr. 27. 70 Pesti Divatlap 1846. dec. 5. 71 A falu jegyzője névadását elemezte J. Soltész Katalin: SOLTÉSZ 1958, 53. 72 Teljes áttekintést adott Alszeghy Zsolt: ALSZEGHY 1913-1914, 253. 73 Hf 1857. dec. 5. 319
