Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.2. Az "alkalmazott literatúra" szintje
Toldijának 1844-es ponyvakiadásával vagy éppen „nemes Vörös Mihály” ponyvafüzetének két példányával (A bajnokok Vég-Gyula várában. Szeged 1807). S hogy forgatta is őket, arra bizonyíték lehet a János vitézben a basa fiának könyörgése, amelynek előképe e megkésett históriában található.193 Mi több: Petőfi feldolgozott olyan témát is, amelyet a mezővárosi-falusi értelmiség szokott megverselni, férfikompániák számára. Mezősi Károly találta meg Kiskunfélegyháza levéltárának 1829/30-as aktáiban a megcsalt harangozó esetét, aki a részeges kántor-csábítón saját kezűleg vett fizikai elégtételt magának.194 Ahhoz persze, hogy ebből a helyi közvéleménynek érdekes történetből az eposzírói düh, a romantikus epigonizmus és a biedermeier alma- nachirodalom fergeteges stílusparódiája válhasson A helység kalapácsa c. „hősköltemény” lapjain, már Petőfi Sándor zsenialitása kellett... Ezt a közeget íróink közül kétségkívül Arany János, Nagyszalonta és Kisújszállás hajdani segédtanítója, Szalonta másodjegyzője, a nagykőrösi gimnázium professzora ismerte a legjobban — belülről. Tőle való a legalaposabb és legtalálóbb jellemzése is, az Y szignóval 1862-ben publikált Irányok II. Némi párhuzam c., még többször idézendő tanulmányban: „...nem a ’népről’, nem a ’népnek’ írnak, hanem azon diákos középosztály számára, amely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat, fogékony bőszavű reflexióikra, [...] kacag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos rímeiket... [...] így ama népszerű verseiben folyvást két dolgot akart bebizonyítani: hogy ő tanult ember, meg hogy élces ember. [...] Naivitás volt elég, de nem a műben, nem az alakokban, hanem öntudatlanul s olykor pedánsság színe előtt a költők személyében.”195 Újabb irodalomtörténészeink közül Szauder József — Arany János nyomán haladva — „átlagos vagy iskolás klasszicizmus”-nak nevezte a közköltészetnek ezt az ágát, és minősítésében sajátos stílusszintézisére is utalt: „Diákok, jegyzők, falusi papok, kántorok, a feudális magyar értelmiség legalacsonyabb rétege művelte ezt a többnyire barokkos ízléssel vegyülő, népies vagy inkább népszerű költészetet...196 Noha Pest vármegye már 1791-től törekedett arra, hogy növelje a falusi értelmiség részarányát a tanítói és a jegyzői feladatkörök lehetőség szerinti szétválasztásával, ez a réteg mégis elsősorban az iskolavárosokként is jelentős mezővárosokban koncentrálódott. A szolgálati hely megválasztása persze nem egyéni szándék szerint és csak részben illetőségi alapon történt: a szerzetestanárok, plébánosok, de még a családos protestáns lelkipásztorok szolgálati helye is gyakran változott. Tragor Ignác, Vác mo- nográfusa büszkén és jogosan sorolta fel a XVIII. század nagy piarista tanárait. A jelentős négyesből azonban csak Koppi Károly volt váci születésű (1744. február 26.), ráadásul számára — az apja mészárosmester lévén — a pappá szentelés a társadalmi felemelkedés pillanata is volt. Későbbi megyei jelenlétei azonban már az illetőség helyett a rend feladatai és lehetőségei szerint alakultak: 1763/64-ben Kecskeméten volt 193 Vö. POGÁNY 1978, 71. és PKrk 3., 322. 194 MEZŐSI 1972, 115-118. 195 AJÖM XI. 159-160. 196 SZAUDER 1970, 99. A kérdéskör újabban előtérbe került, vö. Kovács Sándor Iván utószavával: MESTER- KEDŐK 1999, 645-651. Ugyanitt áttekintette a teljes szakirodalmat. A kötet elsőként tett kísérletet arra, hogy a magyar költészet legnevesebb alkotóinál is kimutassa a „mesterkedő hagyományt”, Csokonai Vitéz Mihálytól Weöres Sándorig és Szabó Magdáig: MESTERKEDŐK 485-599. (főszöveg) és 651-658. (jegyzetek). A közköltészet fogalmára: RMKT XVIII/IV. 20-31. 207
