1839-1840 Országgyűlési Napló • Szerencs János: Az 1839-ik évi országgyülési jegyzetek / Budapest / Pesti Könyvnyomda-Részvény-társaság. / 1877
1839 / 11. ülés
73 i 825-ki sokkal súlyosabb volt; említi: miként a fenforgó esetekben a kormány maga sem tudta mit cselekedjen, neki mindenesetre védelmezni kellett magát. De engedjen meg méltóságod, nem látok ugyan semmi hasznot a serelmek nagyobb vagy kisebb voltának összehasonlításában, de a jelen sérelmek ha nem nagyobbak, bizonyosan nem kisebbek azoknál - mert sérelem ugyan roppant sérelem - egy egész megyét katonai erővel megrohanni, attól adót és katonát erőszakkal kicsikarni; de tudja kiki hogy akkor az orvoslás rögtön érkezett. Most egyes személyek tűzetnek, s azokban üldöztetik a szabad-szóllás elve. Ha ez tovább is igy megyen, akkor alkotmányunk puszta illusióvá válik, raelybeu maradékink könnyes szemekkel fogják szemlélni az elenyészett régi szabadság árnyékát. A kormánynak védelmekhez kellett nyúlni; védte az 1825-iki kormány is magát; még pedig nem mint méltóságod mondá — Status publici ratio-val, hanem azzal, a minél szebb védelem nincs, t. i. elismerte hibáját, kijelenté, hogy a történtek fájnak atyai szivének és biztosította a nemzetet azon leirat által, melynek emléke soha el nem cnvészik történetünkből. Nem kívánunk mi most is egyebet, kövesse a mai kormány is az akkorinak példáját; a nemzet fő czélja a bizodalom helyreállítása, de megkívánjuk, hogy az első lépést erre az tegye, ki a sérelmet okozta. Mondotta mlgod azt is, hogy miután a szelíd mód nem használt, kénytelen volt a kormány szigorúbb eszközökhöz nyúlni. De nézzük csak végig a szomorú jelenetek sorát, valljon használtattak-e szelidebb eszközök? — Az ifijak egyesülete itt Pozsonyban keletkezett, tudta ezt a kormány; ha tehát szelíden akart bánni, nem lehetett-e azt nekik főnökeik által tudtul adatni. ho°-y ők veszedelmes ösvényen járnak; akkor az a szörnyű veszedelmes összeesküvés, mely inkább evő társaság mint politikai ezélzatu egyesület volt, — úgy enyészett volna el, mint szappanbuborék a nap' fénye előtt. Valljon báró Wesselényi és Kossuth dolgában szelíd mód követtetett-e ? b. Wesselényi ügyét mint szólásszabadsági sérelmet az ország Rendéi magokévá tették, mutatja 17 izenet, mely ha fel nem terjesztethetett is, mindazáltal a Főrendek sem tagadták annak valóságát. De elenyésztette volua ezt egy atyai felhívás; valóban, ha ezen számtalan sérelmek hosszú sorát végig tekintem, nem tudom hirtelen elhatározni, ha kezdete nagyobb sérelem, vagy a vége? Mindez oly állásba hozta honunkat, hogy ha nem orvosoltatik, ha a felbomlott csend helyre nem állittatik, úgy rövid időn oda jutunk, hogy kénytelenek leszünk megvallani, miként van ugyan még alkotmányunk, de az már nagy részben csak a képzeletek országában leng. Hallottam egy szép vigasztalást Esztergom vármegye követétől, hogy oly században élünk, melyben az alkotmányokra élet várakozik inkább mint halál; — szép vigasztalás, — noha el is veszett egy constitutio, jelesen Hannoveré, de az engem el nem altat, mert nekem mindegy, akár egyszerre tétessék az semmivé, akár lassanként szaggattassanak el annak éltető gyökerei; azt tartom, hogy képviselőnek elengedlietlen kötelessége úgy amarra felügyelni mint erre, és ha a szent alkotnuínyhoz bal ezélzatú kezeket nyúlni lát, azt tüstént megragadván, ezt mondani: „megállj és tovább ne menj! mert sérthetlen az alkotmány és azt rontani kivánó szándékkal illetni nem szabad“; kimondták ezt gondos Elődink akkor, midőn törvényt hoztak arról, hogy a sarkalatos törvények még országgyűlési tanácskozás tárgyai sem lehetnek. Mentetik a kormány Esztergom követe által azzal is, hogy törvényeink homályosak. De ha úgy volna is, mi volt a kormány kötelessége? nem 5iz-e , hogy a mint törvényeink rendelik, rögtön országgyűlést hirdessen, melynek a törvényt magyarázni kizáró joga van ? azonban ezt nem tette, t. Rendek! hanem maga önkényleg magyarázta azt és alkalmaztatta olyan tettekre, melyek éppen nem tartoznak azon törvények alá. Ha ez igy lehetne,' akkor a kormány usus által, melynek oly varázs erőt tulajdonitnak, igen könnyen elérhetné czélját, de hová lesz akkor személyes bátorságunk? hová alkotmányunk? — a mi már utasításomat illeti, küldőim kívánják: 1-ször hogy mindazon tanácsosok, kik az elkövetett törvény tel ensegek okai voltak, Ulászló 7., 8. (1507.) törvényének szigorú rendeleté szerint büntettessenek, 2-szor a kir. Curia, mely a kormány tettére törvényesség bélyegét rá akarta ütni, feleletre vonattassék; hogy ezen elvnek mind philosophiája, mind törvényessége van, világos onnan, hogy a törvényhozó hatalom legfelsőbb lé\ én, felette sem a végrehajtó, sem a bírói hatalom nem lehet; de világos tettleges törvényeinkből is, jelesen Kálmán I : 23. fejezetéből. Nyilván kimondja ez a felsőbbséget, pedig még akkor azon bírákat is maga választotta a nemzet: hogy ne kívánhatná hát ezt meg ma oly bíróságtól, melyet a kormány nevez? kívánják továbbá küldőim, hogy mind a procedura, mind az ítéletek törvényteleneknek nyilván kimondassanak, az ifjak Ítéletében különösen sérelem az, hogy vélemény hozatott felségsértési bűnre, Wesselényi ügyében pedig — noha tisztán áll azon 17 izenetben — országosan kimondott el\, hog\ szóval bűnt elkövetni nem lehet, noha továbbá a törvény majd akkor alkottatott, midőn az hivteleuségi ellenszegülési jog már eltöröltetett — világosan mondja: „qui evidenter semet ect.“ mindezeknek elleneie a Curia — mely még az oppositióban is több Ítéleténél fogva meg nem elégszik azzal, hogy valaki csak szóval jelentse magát ellentállónak, hanem megkívánja, hogy ha az erőszakot képző eszköznek p. o. botnak vagy kardnak felmutatása által tétessék; az a Curia mondom, melynek némely bírái, mint a rendszeres orsz. választmány tagjai még azt álliták, hogy az „evidens oppositio contra statum publicum“ nem jelenthet szót hanem tettet — a lelkes báró Wesselényi Miklóst egy hazafiul magas szellemű beszédért hivteleuségi perbe fogta és el is ítélte; azt a Wesselényi Miklóst, kine ni u ja
